Mit csinál a szél, amikor nem fúj? És a színház, ha járvány van? Erre ad választ Éder Vera és Gálos Mihály Samu fotósorozata.
Semmit sem lehet felfedni, feltárni, leleplezni. A Bayens-csapat vádjai ördögien üresek. Az egész világ szeme láttára, nem másra alapozva, mint a semmire, egy zsidót most a holokauszt ikonikus arcának árulójává tesznek.
Gyarmathy Éva ezúttal úgy mesél tanulási- és magatartási zavarokról, ahogy eddig még talán soha – a saját személyes történetén keresztül.
– Muszáj Tybaltnak meghalnia? – Kérdezi a Júliát játszó Pere Petra.
Szünet van, a szereplők a nézőtér székein ücsörögnek, készülnek a Rómeó és Júlia próba folytatására. A társulat már decemberben bemutatta ugyan a darabot, de láthatólag ez a dramaturgiai kérdés még most, januárban sem hagyja nyugodni Petrát.
Egy délután Turpi jött ki a munkahelyéről, kilépett a kapun, és érezte, hogy a fekete táska elkezdi húzni lefelé a karját, de olyan erővel, hogy tudta, a jobb karja tőből mindjárt kiszakad – mire Turpi ott helyben elejtette a fekete aktatáskát, és elment. Vissza se ment többet. A fekete aktatáska ott maradt, ahová leejtette, tán még ma is ott van. Turpinak pedig maradt a zene.
Isteni beavatkozás, avagy csupán egy a hatásosabb természeti jelenségek között? Ráadásul, érdekes különbözőségként, most éppenséggel ez az isten nem a színpad feletti gépezetből, hanem a föld alól tört elő.
Amikor valaki jelentkezik, hogy támogatni szeretne egy-egy tehetséges nehéz sorsú gyerekeket, gyakran kiköti: de olyat adjunk, akinek biztosan siker koronázza a támogatását, és nincsenek kockázatok az életútjában.
De ilyen tuti sikertörténetet nem tudunk bevállalni.
Ruanda a természeti szépség és az emberi nyomorúság olyan végleteit produkálta, amelyről én tudósíthattam először a magyar olvasókat.
Robert Capa óta sejtjük, hogy egy jó fotósnál nem árt, ha szereti a kalandokat. Sorozatunk e heti szerzője Hölvényi Kristóf fotóriporter, aki most libanoni képeket hozott nekünk, ennek a feltételnek mindenképpen megfelel. Ugyanis, alig volt még 18 éves, amikor fogta magát és elstoppolt Kurdisztánba. Aztán hosszabb időre ott maradt, hogy megismerkedjen azzal a világgal.
Az Én is voltam jávorfácska című könyv 1979-ben, még a szerző életében jelent meg először. Nagyanyámnak megvolt. Pontosan emlékszem, ahogyan lelopom a koloniál könyvespolcról a Filtol-füstös nappaliban. Lopnom kellett, mert nagymama kissé prűd volt, és úgy ítélte meg, ez a könyv korai nekem. Ha jól emlékszem, egy hétvége alatt befaltam, és nyilván nem értettem csomó mindent, de egy dolgot igen: ennek a számomra ismeretlen hölgynek megadatott mindaz, amivel addig kizárólag mesékben találkoztam.
Szimplán zseniális, vagy nagyon is jól hasznosítható ötlet a solar geoengineering, azaz a Naphoz köthető földmérnökség? Lehet, hogy bolygónk betegeskedő légkörének egyik megmentő eszköze lesz?
– Mi a közös bennük: mozi, maszek, halandzsa?
– És ezekben: robot, bikini, rikkancs?
– És annak, aki mindent is tud:
villant, bakancslista?