– Muszáj Tybaltnak meghalnia? – Kérdezi a Júliát játszó Pere Petra.
Szünet van, a szereplők a nézőtér székein ücsörögnek, készülnek a Rómeó és Júlia próba folytatására. A társulat már decemberben bemutatta ugyan a darabot, de láthatólag ez a dramaturgiai kérdés még most, januárban sem hagyja nyugodni Petrát.

Egy délután Turpi jött ki a munkahelyéről, kilépett a kapun, és érezte, hogy a fekete táska elkezdi húzni lefelé a karját, de olyan erővel, hogy tudta, a jobb karja tőből mindjárt kiszakad – mire Turpi ott helyben elejtette a fekete aktatáskát, és elment. Vissza se ment többet. A fekete aktatáska ott maradt, ahová leejtette, tán még ma is ott van. Turpinak pedig maradt a zene.

Robert Capa óta sejtjük, hogy egy jó fotósnál nem árt, ha szereti a kalandokat. Sorozatunk e heti szerzője Hölvényi Kristóf fotóriporter, aki most libanoni képeket hozott nekünk, ennek a feltételnek mindenképpen megfelel. Ugyanis, alig volt még 18 éves, amikor fogta magát és elstoppolt Kurdisztánba. Aztán hosszabb időre ott maradt, hogy megismerkedjen azzal a világgal.

Az Én is voltam jávorfácska című könyv 1979-ben, még a szerző életében jelent meg először. Nagyanyámnak megvolt. Pontosan emlékszem, ahogyan lelopom a koloniál könyvespolcról a Filtol-füstös nappaliban. Lopnom kellett, mert nagymama kissé prűd volt, és úgy ítélte meg, ez a könyv korai nekem. Ha jól emlékszem, egy hétvége alatt befaltam, és nyilván nem értettem csomó mindent, de egy dolgot igen: ennek a számomra ismeretlen hölgynek megadatott mindaz, amivel addig kizárólag mesékben találkoztam.