Deutsch Andor

Hitchcock ijesztget: a Psycho titkai

Nem az a kérdés, hogy szereti-e valaki a horrorfilmeket vagy sem. A Psycho megváltoztatta a műfaját, és általában: tartós hatást gyakorolt a mozibajárásra, a filmnézésre és a filmekre. Olyan mértékben vált a filmtörténet részévé, hogy még az elkészülésének történetéből is film készült: Anthony Hopkins játszotta benne jó sok gumitoka mögé bújva Hitchcockot. Az alkotót és műveit máig kultikus tisztelet övezi. Generációról generációra jönnek a fiatalok, akik úgy érzik, közük van Hitchcockhoz és a rendezéseihez. ’62-ben François Truffaut, a francia új hullám egyik legnagyobbja 26 órás interjút készített a mesterrel (bár, ő világ életében azt állította, hogy 50 órán keresztül beszélgettek). Szűk harminc évvel a bemutató után egy amerikai független filmes, Gus Van Sant snittről snittre megegyezően újraforgatta a Psychót: olyasmi formája volt ez a tiszteletadásnak, mint amikor Esterházy Péter híresen újraírta – egy lapra – az Iskola a határont. Két évvel ezelőtt pedig hatvan magyar színésznő játszotta el a zuhanyozós jelenetet.

De miért?

Hátha sikerül megértenünk.

A történetet valószínűleg mindenki ismeri. Azoknak, akik nem emlékeznek pontosan, elég lesz annyi, hogy egy szép szőke nő (Janet Leigh, civilben Jamie Lee Curtis anyja) hirtelen ötlettől vezérelve ellop a munkahelyén 40 000 dollárt, autóval menekül, és út közben megszáll egy kis fogadóban. Úgy dönt, visszaviszi a pénzt, előtte lezuhanyozik, és ez ugyan kis hiba egy filmbeli karakternek, de nagy lépés a filmtörténetnek: a zuhanyozóba benyit egy idős asszony, és halálra késeli a szép szőkét. A nyomába érkező detektívet szintén. Azután befut a szép szőke szép szőke leánytestvére és a barátja, mert az elveszett nővérkét keresik. És ezután még jön néhány szörnyű meglepetés…

Hitchcock némafilmekkel kezdte a karrierjét, de sikeresen alkalmazkodott a hangosfilm megjelenésével érkező változásokhoz, és több mint húsz, köztük jó pár igen népszerűvé váló filmet készített Angliában, mielőtt 1938-ban David O. Selznick, a legendás és legendásan nagyhatalmú mozicézár Amerikába csábította. Az első közös tervük egy Titanic-történet elkészítése volt. Ez ugyan nem jött végül össze, de 1976-ban rendezett utolsó (és nagyon szórakoztató) filmjéig, a Családi összeesküvésig élete nagy részét Hitchcock Amerikában töltötte – bár sok mindenben mindvégig brit maradt. Angolos stílusú házban élt, és jó néhány tengerentúl forgatott filmje otthon játszódik. Rögtön az első, a Rebecca is. Hitchcock kiérlelt stílussal, sikeres alkotóként érkezett Hollywoodba, de ott teljesedett ki igazán. Lehet, hogy teázási és öltözködési szokásaiban élete végéig ragaszkodott az óhaza eszményeihez, de sokat kockáztató vállalkozó kedve, a sztárkultusz előnyeinek kihasználása, a nagy látványok, izgalmas kameramozgások használata meg a zsánerfilmek iránti lelkesedése az álomgyár ideális polgárává tette.

Már a harmincas-negyvenes években számos emlékezetes művet rendezett, de az ötvenes években egymás után termelte a legendákat. 1954-ben készült a Hátsó ablak, ’58-ban a Szédülés, ’59-ben az Észak-északnyugat és ’60-ban mindennek a koronája, a Psycho. Nem mintha utána olyan nagy hanyatlás következett volna: ’63-ban következett a Madarak és ’64-ben a Marnie bemutatója.

Az Észak-Északnyugat (amelyben Cary Grant elszalad egy őt üldöző repülőgép elől) hatalmas közönségsikert aratott. Ezután a rendező úgy érezte, azt csinál, amit akar, de környezetének legnagyobb meglepetésére azt közölte a gyártó céggel, hogy nem az előzőnél nagyobbra, hanem valami nagyon egyszerűre vágyik: a „slasher horror” műfajában szeretné kipróbálni magát. Hamarosan megvásárolta egy frissen megjelent könyv jogait, mert nagyon tetszett neki, hogy a főszereplő nőt a történet egyharmadánál megölik. A regény pályakezdő írója nem tudta, kinek adja el a megfilmesítés lehetőségét, és igen szerencsésnek érezte magát a 9500 dolláros jogdíjjal. A Paramount Stúdiónak viszont, amelynek meglévő szerződésük szerint még egy film járt volna a mestertől, nem tetszett az ötlet: durvának, közönségesnek és igénytelennek találták. Hitchcock azonban makacs ember volt, ragaszkodott az elképzeléséhez, és más megoldást nem találván lemondott a rendezői gázsijáról, a saját zsebéből fizette a forgatáshoz szükséges 800 000 dollárt: a várt nyereség reményében magára vállalta a kockázatot. A cég még azt sem engedte meg, hogy az ő stúdiójukban dolgozzon: vezetői úgy érezték, hogy az alpári műfaj ártana a renoméjuknak. A kopott Bates Motel és a vele szemben álló ház (mindkettőt Edward Hopper egy 1925-ös festményéről mintázták) végül a szomszédos Universal stúdióban épült fel: mára egy kicsit arrébb tolták őket, de még állnak, és pénzért látogathatók.

A saját filmjéért a stúdióval szembeforduló rendező talán nem újdonság a filmtörténetben, a Psycho azonban jó pár szempontból az első. Ki gondolná, hogy a mozitörténet ezt is számon tartja, de ne szégyelljük megemlíteni: ez az első film a világon, amelyben egy vécét mutat a kamera, sőt, azt, ahogy lehúzzák. Egy fokkal fontosabb talán, hogy ez volt az első film, amely főhősnőjét egy szál melltartóban mutatja. Természetesen nem azért, mert Hitchcock a rövid szőke hajú nőkre fixálódott: a film eleji fehér és a későbbi fekete alsónemű Janet Leigh figurája jellemének romlását szimbolizálja. Ne becsüljük alá a melltartó forradalmi jelentőségét: a Hayes-kódex még érvényben volt, és bár a filmesek egyre bátrabban fordultak szembe vele, 1960-ban különlegességnek számított, hogy a Psycho elején egy férfi és egy nő hiányos ruházatban közös ágyban fekszik.

De igazából talán az a legfurcsább, és az mutatja meg kieszelőjének dramaturgi, filmkészítői zsenialitását, hogy talán ez volt az első olyan mozidarab, amely a gyilkos és nem az áldozat szemével látja és láttatja a világot. Norman (Anthony Perkins), az út menti motel mindenese kedves, szerény, szégyellős fiatalember benyomását kelti, akinek túl szigorú anyja keseríti meg a hétköznapjait. A film ravasz forgatókönyvének köszönhetően a nézők jó darabig még akkor is neki drukkolnak, amikor már tudják, hogy vér tapad a kezéhez. A néző azon kapja magát, hogy bűntárssá vált – és a rendező sodorja ebbe a kényelmetlen helyzetbe. Hitchcock a vágás során nagyon ügyelt rá, hogy ne használjon olyan snitteket, amelyek az áldozat nézőpontját képviselik: a film a gyilkos szempontjához ragaszkodik, de egyáltalán nem erkölcsi okokból, hanem kizárólag a hatás kedvéért. Teljes sikerrel.

Ahol kevés a pénz, ott gyorsan kell dogozni: a Psychót két hónap alatt forgatták le, és bár egy átlagos magyar film ennyi idő alatt bőven elkészül, Hollywoodban ez már kapkodásnak tűnik. A híres zuhanyozós jelenet, amelyben az hal meg, akiben a műfaji konvenciókban járatos néző addig a főhőst tisztelte, mindössze 45 másodpercig tart, de a felvételre hét teljes napot szántak az alkotók. Ezalatt 70 különféle irányból vették fel a zuhanyozó és sikítozó Janet Leight, és a végső változat 52 snittből áll: rövid fejszámolás után szembe kell vele néznünk, hogy egy-egy beállítás egy másodpercnél is kurtább. A rövidke jelenet szörnyűsége már legendás, pedig igazából alig látszik benne erőszak. Ezt Hitchcock még nagyon tudta, csak korunk filmesei kezdenek megfeledkezni róla: sejtetni elég. Az igazi munkát a néző fejben végzi el. A Bates motel zuhanyozójában is a vágás, a hangeffektusok és a zene teremtik meg a hátborzongató hatást, de annyira, hogy Janet Leigh később azt nyilatkozta, hogy miután látta a kész filmet, úgy átélte a kiszolgáltatottságát, hogy többet nem állt zuhanyozó alá.

Amikor Truffaut bevallotta angol példaképének, hogy unalmasnak és rossznak, sőt, nevetségesnek tartja az eredeti regényt, Hitchcock nem tiltakozott, és azt felelte, számára egyedül a zuhanyozós jelenet volt érdekes az egészben, emiatt választotta az alapanyagot, és ezért akarta megcsinálni a filmet. Nem mintha olvasás közben már tudta volna, hogyan fogja leforgatni: csupán olyan meglepően, váratlanul következik be, ami ott bekövetkezik, hogy az szerinte már önmagában méltó volt a moziváltozatra.

Az eredeti terv szerint a híres jelenet néma csöndben pergett volna le; Hitchcock meg volt győződve róla, hogy így lesz igazán hatásos. Bernard Herrmann zeneszerző viszont mást gondolt erről, komponált, majd rögzített zenét ehhez a részhez is, és a vijjogó vonósok – csodák csodája – meggyőzték a makacs rendezőt, aki utólag úgy nyilatkozott, hogy a film hatásának 33%-át teszi ki a zene: és épp ennyivel emelte meg utólag a zeneszerzője fizetését.

A horrorfilmeknek is van happy endjük: a Psycho hatalmas sikert aratott, a jegybevétel a gyártási költség ötvenszeresét hozta vissza, gazdag emberré tette a bátran kockáztató, elképzeléseihez makacsul ragaszkodó rendezőt, és örökre a pszichopata figurák skatulyájába zárta a jóképű, barátságos Anthony Perkinst. A nézők mellett a kritikusok és filmtudósok is mélyen megemelték kalapjukat az addig B-műfajnak tekintett horror előtt – még az is az elismerés egy fajtája, hogy az Observer című híres lap híres filmkritikusa állítólag a Psycho megtekintése után döntött úgy, hogy örökre felhagy a szakmájával, és nem néz többet kortárs filmet. Pedig Hitchcock maga 1964-ben azt nyilatkozta a művéről, hogy tudatosan nem csinálta túl rémisztőre: „Az volt a cél, hogy a nézők sikítozzanak és fel-felkiáltsanak, míg a moziban ülnek… de csak úgy, mintha hullámvasutaznának. Ami akkor jó, ha megijeszti az embert, de a kijáratnál már nevet az egészen”. Állítólag ezért is döntöttek az alkotók a fekete-fehér nyersanyag mellett: a rendező határozottan állította, hogy nem az akkor már kissé divatjamúltnak tűnő technika olcsósága miatt választotta ezt a megoldást, hanem mert úgy gondolta, hogy színesben már túlságosan megrázó volna a sok vér látványa – amit egyébként a forgatáson olvadt csokoládéval helyettesítettek.

Persze, sorolhatnánk még az anekdotikus részleteket, de a mester ennek az ellenkezőjére int minket, kései, rémüldözni vágyó mozinézőket. Szerinte a lényeg máshol van. Truffaut-val beszélgetve legalább is ezt mondta:

Engem nem érdekel a téma, nem érdekel az üzenet vagy a színjátszás minősége, nem érdekel, hogy ez a film nagy-e vagy kicsi. Nem akartam fontos filmet csinálni. Nekem maga a film számít, az, ami hat a nézőkre. Amitől a néző felkiált ijedtében. Egyedül az fontos, hogy a művészetünk bárhol a világon képes egyszerre sok emberből érzelmeket kiváltani. Ezt pedig mi biztos elértük a Psychóval. Nem a tanulság érte el, nem is a különleges színészi játék, nem az, hogy egy híres regényt használtunk fel. Csak a film tisztán, önmagában: ezért vagyok büszkébb rá, mint más rendezéseimre.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!