Nagy művészek voltak, és nem feltétlen nagy jellemek. Másképpen gondolkodtak a filmművészetről, amelynek korszakos figurái voltak, és másképpen próbáltak boldogulni a korban, amelyben szinte lehetetlen volt filmművésznek maradniuk. Ráadásul egymást sem szerették. De filmeztek, nagy műveket hoztak létre, és mindketten erejük teljében haltak meg, amikor nem hagyták őket dolgozni. Eizenstein és Vertov. Az akadémikus és az avantgárd.

Amikor Ferenc Józseffel találkozott, kicserélték az autogramos füzetüket. Őfelsége arról érdeklődött tőle, hogy mit szeret a legjobban a színészetben. „A színésznőket” – felelte erre, amin a császár jót nevetett. A Gogol Revizorja alapján készült német filmvígjáték 1927-es bemutatójának másnapján Hitlerrel futott össze az utcán, aki azt kiabálta neki felháborodva, hogy „ostoba, bárgyú film, sajnálom az időt, amit rápazaroltam!”. – Ez volt a jel, amiből tudta, hogy érdemes elkezdenie egy újabb emigráláson törnie a fejét.

Harminc év elég volt a mozinak ahhoz, hogy születése után már majdnem olyan legyen, mint ma. És ez az első harminc néma év legalább olyan izgalmas és fordulatos volt, mint amikor szélesvásznú dinoszauruszok üldözik az embert. Ráadásul rögtön az elején a legszebb sztárok között találunk magyar színésznőt. Indul kalandos filmtörténet sorozatunk!