Deutsch Andor

Az apja trónörökösnek szánta. Igaz, csak egy saarbrückeni áruház lett volna a birodalma, amit ő gőgösen elutasított; jó szándékának csupán annyi bizonyítékát adta, hogy megígérte, ha világgá megy, és vad kalandokba bocsátkozik, nem használja apja nevét. Akkor még nem sejtette, hány országon és földrészen keresztül fog utazni, menekülni, dolgozni, milyen karrier, csillogás, bukás és több újrakezdés vár rá, de betartotta az ígéretét… ami visszafelé sült el. A német kisváros tehetős kereskedője utólag biztos megbánta, hogy a világ nem az ő nevén, Oppenheimerként emlékszik a fiára – Max Ophülsre.

Max 17 vagy 18 éves korában fordult szembe a családi hagyománnyal, valószínűleg akkor, amikor döntenie kellett volna, hogy milyen egyetemre megy: és feltételezhetjük, hogy jóravaló szüleinek egészen más tervei voltak, mint neki. A gazdag gyerekek magabiztosságával látott neki az önmegvalósításnak, és az idő őt igazolta. A saarbrückeni városi színház rendszeres látogatója volt, és istenként tekintett az ott fellépő színészekre, de egy későbbi interjújában azt is elismerte, hogy pályaválasztásában legalább ennyire befolyásolta az előadás után a művészbejáró körül várakozó izgatott fiatal nők látványa.

Így hát, miután elköltözött (vagy romantikusabban fogalmazva: a vagyont és kényelmet maga mögött hagyva megszökött) otthonról, először Aachenben, majd Dortmundban lett színész. Idősebb korában már úgy emlékezett, hogy sosem volt túl jó a színpadon, és erre végül egy német színház igazgatója ébresztette rá, aki szörnyű teljesítménye nyomán eltávolította Shaw Szent Johannájából, viszont a nagyratörő fiatalember csalódását látva felajánlotta neki, hogy próbálkozzon a rendezéssel: hátha abban több szerencséje lesz. Az ifjú Maximillian először halálra sértődött, azután elfogadta az ajánlatot – és elkezdődött a rendezői pályája. Munka közben ismerkedett a szakmájával, és úgy látszik, ebben komolyabb tehetséggel dolgozhatott, mint amikor színészkedett, mert a következő évtizedben több mint kétszáz előadást hozott tető alá Németországban és a bécsi Burgtheaterben, köztük jó néhány operettet is. A bécsi Burg állandó szerződést kínált a 23 éves ifjú titánnak: márpedig (egyes rosszindulatú emlékírók szerint) abban a korban a tekintélyes intézmény társulatának legfiatalabb tagja is elmúlt már ötven. „A sors gazdagon díszített, négylovas hintót küldött értem, hogy abban kocsikázzam – emlékezett utóbb vissza Ophüls a megtiszteltetésre. – Kár, hogy én akkor már inkább egy gyors motorbiciklire vágytam.”

Nem is maradt sokáig a császárvárosban. Egy bécsi színésznőt, Hilde Wallt ugyan magával vitt, de visszamenekült Németországba, ahol Frankfurtban, Breslauban (a mai Wroclawban) és végül a modern világ legközepén, Berlinben kapott munkát.

Ezekben az években még a színházat tekintette a legnemesebb művészeti formának, a mozit pedig olcsó, felszínes vásári mulatságnak tartotta: valószínűleg jó páran vannak, akik még ma is valami hasonlót mondanának, Max Ophüls véleményét viszont az teszi érdekessé, hogy őt egy évtized múlva már (és azóta is) a filmművészet meghatározó alakjának tartják. Azt tisztán látta, hogy a színpadnak komoly versenytársa a filmvászon, de ettől csak még jobban lenézte. Ekkoriban jelentette ki egy újságírónak, hogy az új művészetnek egyetlen komolyan vehető alkotója van: Charlie Chaplin. Határozott véleménye csak akkor ingott meg, amikor először látott hangosfilmet. Még szép: addigra már a korszak nagy operettrendezői között tartották számon.

1929-ben mindenestre már az UFA alkalmazottja, 1930-ban rendez egy mókás kis rövidfilmet egy az istentől túl sokat kérő kisfiúról (az eredeti sztori Erich Kästner tollából származott, amelyet – ismét a magyar szál! – Emmerich (szül.: Imre) Pressburger adaptált filmre. Állítólag az volt a terv, hogy a szkeccset egyetlen moziban vetítik majd, de a siker hatására az UFA egész Németországban forgalmazni kezdte, sőt, néhány más országba is sikerült eladnia. Így hát, Ophüls 1932-ben már nagyjátékfilmre kapott megbízatást: Smetana műve, Az eladott menyasszony kedvéért egy egész cseh falut építtetett fel a bajor Hollywoodban, Geiselgasteigben. (Témánktól eltérünk ugyan, de olyan izgalmas részletet érintettünk, hogy fájna kihagyni: 1919-ben nyitott meg Münchentől délre az a stúdiókomplexum, amely maga a máig nyúló, élő európai filmtörténelem: forgatott ott Hitchcock, Welles, Billy Wilder, Kubrick, Bergman, Fassbinder és Wim Wenders is, de az Orion űrhajó kalandjai, valamint Derrick is ezen a helyen született. A stúdió ma is működik, és aki Münchenben jár, annak ajánljuk: ugorjon be egy szájtátásnyi időre.)

Smetana után, 1933-ban Schintzler következett, illetve az ő 19. század végi színdarabja, A flört, amelynek moziváltozatát egy magyarnak született osztrák író, bizonyos Saltzmann Zsigmond írta meg a számára, aki akkor már felvette a Felix Salten nevet, és ugyan minden műfajban vállalt munkát, a Bambi tette végül igazán híressé. A fiatal rendező névtelen, fiatal tehetségekre bízta filmje főszerepeit, és a mellékszerepekre kért fel sztárokat. A Bécsben játszódó szerelmi történetben két női főszerep van: egy tragikus és egy könnyedebb, és Ophülsnek mindenkit sikerült azzal meghökkentenie, hogy a forgatás kezdete előtti napon helyet cseréltetett a két színésznőjével. Voltak, akik azt suttogták, hogy előre így tervezte, ez a számára mindig fontos lelki hadviselés része volt, mások szerint csak megérzett valamit, és engedelmeskedett az ösztöneinek: bármelyik változat igaz, így is, úgy is igazi rendezői tehetségről árulkodik. Ophüls világéletében a színészeire nyitott, azok rezdüléseire figyelmes alkotó maradt. Ő és a kamerája. Mert ebben a filmben már egy másik különleges képessége és stílusjegye is megmutatkozott, az, amit az utódai a leginkább szeretnének eltanulni: a hosszú, izgalmas, bonyolult kameramozgások. A filmjeiben olyan könnyedén siklik, forog, emelkedik és süllyed a kamera, mintha valamelyik szereplőjének a tekintetét követnénk. Ma ez már talán természetes, akkoriban (technikai okokból is) teljesen új volt, ahogy a hosszú, egyben tartott snitt is: az ilyesmi ma is rendezői bravúr. Paul Thomas Anderson (a Vérző olaj és a Fantomszál 11 alkalommal Oscarra jelölt rendezője) egy Ophülsszel kapcsolatos beszélgetésben azt mondta, hogy az ő filmkészítői stílusát tekinti példaképének, és világ életében Ophüls kameramozgásait igyekezett lekoppintani. Andersonnak talán még a nagymamája sem született meg, amikor A flört sikert aratott, és ha ma már el is járt felette az idő, a filmiskolákban még mindig tananyag – vagyis klasszikus.

A rendező ráérő idejében azért igyekezett bebizonyítani, hogy színésznek sem lett volna utolsó: börtönökben vállalt felolvasást, majd egyre több rádióműsorban szerepelt, színdarabokat adott elő, és állítólag akkoriban Berlin környékén nagyon sokan felismerték a hangját – az egykori fegyencek, és a rádiókészülékkel rendelkező középosztály tagjai egyaránt.

Ophüls jó emberek között volt jó helyen, minden együtt állt ahhoz, hogy neves német filmes váljon belőle. De A flört premierjére 1932-ben került sor. 1933 februárjában felgyújtották a Reichstagot, és ő ugyan éppen a következő rendezését készítette elő, bölcsen úgy gondolta, hogy jobb, ha csapot, papot, forgatást maga mögött hagyva távozik. Néhány év múlva menekülnie kellett volna, így csak költözött. Vitte magával a családját és a tehetségét: Párizsban először A flört francia változatát készítette el, jórészt az eredeti német színészekkel. Úgy látszik, akkoriban nem ő volt az egyetlen hazát cserélő művész.

Franciaországban hat filmet volt ideje készíteni (valamint egyet Hollandiában, és még az is felmerült benne, hogy Moszkvába teszi át a székhelyét: aláírt egy kétéves szerződést, azután egy hónapon belül visszaszökött Párizsba). A francia filmek között volt bukás és volt siker: a La tendre ennemie (A gyengéd ellenség) című édesbús vígjátékot, amelyben egy eljegyzési mulatságra nemcsak a menyasszony apjának a szelleme érkezik meg, hanem még két szellem, az anya két szeretője is beállít, a francia lapok azzal ünnepelték, hogy „René Clair sznobéria nélkül”. A rendező franciaországi tartózkodását hosszan elhúzódó nyaralásként jellemezte, visszaemlékezéseiben azt írta, hogy nincs szebb a világon, mint konyakot reggelizni a Montmartre-on, de hát a harmincas éveket írták: a legtöbb szépség átmenetinek bizonyult. 1938-ban megkapta a francia állampolgárságot, és választott, arisztokratikus vezetékneve u-járól levetette a két pontot. A stábja legtöbb tagját behívták katonának, ő ugyan így is megpróbált forgatni, de a munka félbeszakadt: ezúttal valóban gyorsan kellett távoznia. A Mayerlingtől Szarajevóig című film néhány filmre vett jelenete örökre dobozban maradt, ő pedig kalandos utat járt be, útközben itt-ott (például egy zürichi színházban) rendezett is. De csak mellékesen. Főfoglalkozása a menekülés lett. Átmenetileg Hollandiában is töltött kis időt, majd regényes körülmények között Portugáliába jutott, ahol sikerült hajóra szállnia, és 1941-ben megérkezett Amerikába.

Odaát már tíz nagyjátékfilm rendezőjeként mutatkozhatott be, mégsem sikerült munkát szereznie: nem ismerte ki magát a rendszerben, túlságosan ragaszkodott a saját ízléséhez, és depresszió is nehezítette az életét. Még szerencse, hogy az óceán túloldalán is akadtak olyanok, akik meglátták benne a műfaj megújítóját: köztük volt Preston Sturges, aki ugyan rendezett is, de dráma- és forgatókönyvíróként vált ismertté. Valahol látta A flörtöt, és az Egyesült Államok számára is felfedezte a német emigránst. Ophuls öt év nehezen viselt tétlensége után, 1946-ban rendezhetett először – de nem aratott igazán sikert. A Vendetta című filmmel a megrendelő elégedetlen volt, a rendezőt forgatás közben kirúgták, bérrendezőkkel helyettesítették, a kész művet többször újravágták, és végül csak 1950-ben mutatták be. Ezután még négy film következett, egyik sem váltotta meg a világot, ő viszont makacsul Hollywoodban akart karriert csinálni. Még szerencse, hogy egy producer a De Langeais hercegasszony című Balzac-regény megfilmesítésére az európai rendezőt tartotta megfelelőnek, és abban bízott, hogy egy párizsi forgatás kedvéért a világtól akkor már évek óta visszavonult Greta Garbo átmenetileg visszatér a filmezéshez. De a produkció lassan akart összeállni, a stáb és a rendező Párizsban várakozott, mindenki unatkozott, úgyhogy Ophuls rendezni kezdett: és ezzel megkezdődött újabb francia sikersorozata. A visszatérés után Schnitzler Körtánca volt az első munkája. A hely és az idő ismét Ophuls kedvenc terepe, a múlt század fordulója, Bécs, témája is az, amivel a legjobban bánik: mély érzések, apró rezdülések, erotika. A történet egyszerre szórakoztató és komoly jelenetek sora, amelyeken félreérthetetlenül nyomot hagyott, hogy alkotójukhoz nagyon közel áll a színház világa.

És mert a film sikert aratott, sőt, díjakat nyert, alkotója boldogan újra Párizsban maradt. Most már beismerhette, hogy Amerikában soha nem érezte magát otthon, és az átmenetinek tervezett visszatéréssel újra a saját kulturális közegébe került. Úgyhogy csinált még két filmet, ezek közül a második, a Lola Montès életét elbeszélőt már színesben: egy idős táncosnő flashbackekben számol be hosszú, kalandos életéről és sok szerelméről. Hatalmas díszletek (cirkuszok, színházak), extravagáns jelmezek, sok zene, furcsa figurák és meseszerű elrajzoltság. A karneváli forgatagból mintha a késői Fellini egy korai filmje emelkedne ki. És azok a legendás, soha véget nem érő, utazó, forgó, liftező kameramozgások! A néző úgy érezheti, hogy Ophuls mindent bele akart zsúfolni ebbe a filmbe, amit művészi elhivatottságból, élvezetből vagy csak a megélhetés kedvéért elvégzett rendezései során tanult. A kritika mégsem volt elégedett: a Lola Montèst a producer újravágta, az időben és térben rakoncátlanul közlekedő jeleneteket lineáris sorrendbe rendezte – ha szabad ilyet egy női filmre mondani: kiherélte az egészet –, és a világnak még egy-két évtizedre volt szüksége, hogy utólag felismerje, milyen kincsről van szó. 1963-ban a Cahiers du cinemaban, a francia újhullámot elindító szaklapban már minden idők legnagyobb filmjeként emlegetik ezt a darabot. A rendező igyekezett egy vállrándítással továbblépni, új tervei voltak, neki is látott egy klasszikus adaptációjának, de az álmok örökre álmok maradtak: amit az újrakezdés startkövének szánt, az a hattyúdala lett. 1958-ban, mindössze 54 éves korában infarktust kapott és meghalt.

Max Ophüls pályája nem volt egyenletes, jó néhány elkezdett, félbehagyott vagy szimplán csak megbukott mű maradt utána. Az is meglehet, hogy a filmipar számtalan Don Quijotéja közé tartozott, aki alig tudta, hol végződik a művészet, és hol kezdődik az élet, de egyikben sem volt képes tartósan a csúcson maradni. Forgatott komédiát, drámát, operát meg melodrámát, és bármilyen rosszul esik is kimondani, ismerjük el, a nézők megfeledkeztek róla… de a filmesek nem. Kubrick, Coppola, Scorsese és a fiatal Malick (meg még sokan mások) – szóval, a mi mozinkat is meghatározó, 60-70-es évekbeli gigászok újra felfedezték, sőt, az ő utódaik azóta is újra felfedezik néha, és sokat tanulnak tőle: Ophüls itt van velünk – úgyis nyakunkon a karácsonyi szünet, érdemes lenne egy-egy filmjét újranézni.

Jeremy Carr, Francis Koval, Calum Russell írásainak felhasználásával

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!