„Nincs más a rideg cellában, mint az álmaim” – írta 1942-ben a 20-as cella cimű versében egy fiatal nő, Libertas Schulze-Boysen, aki a náci rezsim ellenségeként, azaz politikai fogolyként ült a berlini Charlottenburg női börtönben. És aki ezekben az álmokban sosem gondolta volna, hogy nyolcvan évvel később furcsa lelkivilágú turisták sok pénzt fizetnek majd azért, hogy a cellájában aludjanak, és a börtönből kialakított hotel csodás étkezőjében reggelizzenek.

Jövőre 90 éves lesz, de a szépségéből, eleganciájából semmit sem veszített. Aki a Csepel-szigeten él, jól ismerheti az érzést, mikor egy hosszabb autóút vége felé feltűnik a láthatár szélén – nehéz megállni, hogy az ember ne üdvözölje úgy, mint egy rég látott, kedves ismerőst. A lakihegyi adótorony megépülése óta napjainkig a magyar rádiózás jelképe.

Mekkora szerelem lehet az, amikor valaki várúrnővé nevezi ki szíve hölgyét, és egy egész kastélyt épít neki? Ez nem egy középkori történet: Bory Jenő a 20. században élt és alkotott, a Bory-vár a mai napig őrzi felesége iránti szerelmét várfalak, szobrok és festmények formájában.

Pár hónapja a felfedezésünket elmeséltem egy egri régésznek, aki a fejét fogta a kétségbeeséstől. Mint mondta, manapság ők  megfeszülnek az erőlködéstől, hogy az 1552-es ostromból kézzelfogható, szemmel látható nyomot tudjanak megmutatni, s tessék, 1986-ban, amikor megvan a legendás ostrom egyik fontos bizonyítéka, nem történt vele semmi.

Miként is vélekedtek egyes kortársak 1889-ben az Eiffel-toronyról? Egy halom ronda ócskavasnak titulálták, és ragaszkodni akartak mihamarabbi lebontásához. Keseregtek azon, hogy ha fennmarad, ipari gnómként örökre elcsúfítja majd a gyönyörű városképet.