Az első sör a Kiskakukkban és egyéb újlipótvárosi kalandok

Jászai Mari tér, játszótér, háttérben a Margit híd. (1980) Fotó:Fortepan / Szalay Béla

Popper Gábor

Az eltelt 61 év alatt rengeteg helyen laktam. Egyszer összeszámoltam, 18 lakás jött ki eddig. És majdnem mindegyik a XIII. kerületben, Újlipótvárosban és Angyalföldön. Ma is úgy járok arra, mintha visszacsöppentem volna ifjúkoromba, még akkor is, ha a régi üzletek közül már alig-alig van, ami megmaradt.

De ha elmegyek a Pozsonyi Kisvendéglő előtt a Pozsonyi út-Radnóti utca sarkánál, látom a hajdani Delicatesse boltot. Kockás abroszú asztalaival, csemegepultjával, ahol az akkori egyik slágert, a töltött sajttekercset is lehetett kapni. Valamelyik négyszögletű asztalánál kötöttünk fogadást: vajon tudunk-e annyit inni, hogy a feles poharak derékszöget alkossanak az asztalon? Az eredményről e helyt nem számolnék be.

Fotó: Bielik István

Szintén a Pozsonyi úton a Kiskakukk Étterem. Annak idején kevésbé volt elegáns, de mindig kultikus helynek számított. Életem egyik nagy lebukásának volt a színhelye: amikor 18 éves lettem, anyám úgy gondolta, itt az ideje, hogy mint a felnőtt társadalomba belépőt első alkalommal ünnepélyesen meghívjon egy pohár sörre a nevezett vendéglátóipari egységbe. Kicsit tiltakoztam, de anyám ragaszkodott az alkalomhoz is, a helyhez is. Amikor leültünk az asztalhoz, már éreztem, hogy baj lesz, igyekeztem láthatatlanná válni. Majd amikor a pincér az asztalunkhoz jött, anyám egy pohár sört kért magának és mielőtt tovább mondhatta volna, a pincér – Karesz – felém fordult: „a fiatalúrnak a szokásosat?” A többit borítsa a feledés homálya.

Fotó: Bielik István

És ma hiába az elegáns – mellesleg igen jó konyhájú – Belga Étterem a Katona-Pannónia sarkán, a Katona József utcai lejárat (jelenleg személyzeti ajtó) nekem a Badacsonyi Borozót jelenti ma is. Szombatonként ott találkoztunk a baráti körrel, még zöld Miska kancsóban hozták a vörösbort, élő cigányzene volt, a prímás köszöntő zenével fogadott minket szombat esténként. Nagy beszélgetésekkel, világmegváltással, és a vége felé némi dalolással teltek az esték. Érdekes: a 20-as éveinkben voltunk, de míg a többség discoba járt, mi itt éreztük jól magunkat.

A Jászai Mari téri játszótér, a várral a homokozóban, a rakétával és az emlékezetes ezüst mászógömbbel. Egyszer azt játszottuk tizenéves társaimmal, hogy felmásztunk a tetejére, megfogódzkodtunk, belül leengedtük magunkat, majd, mint Tarzan, átlendültünk a másik oldalra, magunkat lábbal kitámasztva ütköztünk. Mármint a normálisabbja. A hülyébbje, mint szerény személyem, mindent jól csinált, kivéve, hogy nem nyújtottam ki a lábam becsapódás előtt. Ennek következtében úgy kenődtem fel teljes pofával a vasgömb oldalára, mint George, az őserdő hőse. Úgy néztem ki, mintha egy vad apacs a fejem helyett az arcomat skalpolta volna meg. Hazakísértek, majd miután anyám magához tért az ájulásból, a Visegrádi utcai rendelőintézetben tettek helyre.

Fotó: Bielik István

És a grund, az édes grund. Mert bizony, nekünk még megadatott! A Kádár utca – Borbély utca között volt, ma már persze valamilyen szolgáltató ház áll a helyén. De akkor, a 60-as évek végén, a 70-es évek elején még grund volt, csak a miénk. Tanítás után minden nap odamentünk – iskolánk pár sarokra volt a Kresz Géza utcában – , és általában sötétedésig ott voltunk. Nagy tervek, beszélgetések, és persze ipi-apacs minden mennyiségben.

Hajdani iskolánk, a jónevű Berzeviczy Gizella Általános Iskola ma már magániskola. Pedig szerettük, még voltak tanáregyéniségeink:

Mária néni, a rajztanár, aki majd minden óra végén, mint aki kutyaszart fog a két ujja között, úgy csippentett fel két rajzlapot (persze az enyémet és Endréét): „ Éééédeseim (mert visítós fejhangja volt, elhúzta  a magánhangzókat, pláne, ha gúnyolni akart), hát mit gondoltok, kiéééééé ez a két förmedvééééény? Persze, hogy a Popperé és a Bányiké! Mert csak a hülységen jár az eszük, de dolgozni azt neeeeeem hajlandók!” Amúgy nem a hülyeségen járt az eszünk, hanem a Mária néni lábán, mert állandóan miniben járt és tényleg jó lába volt. Mi hajlandók lettünk volna szépen dolgozni, de ahhoz nem ártott volna némi kézügyesség sem. Pedig Bandi jó bőrdíszműves lett, bár aztán otthagyta a szakmát. Az én kézügyességem fejlődéséről annyit, hogy nyolcadikban a gyakorlati órán kizárólag az én hamutartóm lett domború, ha meg megfordítottam, felborult.

Fotó:Fortepan / Chuckyeager tumblr

Aztán ott volt Sándor tanár úr, aki a kémiát szerette volna megismertetni velünk. Részemről nem volt szerencsés találkozás, a reál tárgyak és én mindig is külön világot alkottunk. Ráadásul Sándor bá iszonyú kancsal volt. Ha ránézett valakire és szólt, hogy álljon fel, a terem különböző pontján álltak fel a nebulók, ami persze iszonyú röhögést váltott ki mindenkiből. Rám különösen pikkelt, nem értette, hogy pedagógus-pszichológus szülőknek hogy lehet ilyen – szerinte – félresikerült gyereke. Állandóan intőket kaptam, így kénytelen voltam „elveszteni” az ellenőrzőm, kaptam másikat, így már kettővel rendelkeztem, remekül lehetett taktikázni velük otthon.

Zoli bácsi, az enyhén szadista hajlamú tornatanár, ő valóban komolyan vette Sándor Gyuri örökbecsű szavait: „ felmentett tanulók kihozzák a bordásfalat!” Időnk jelentős részét a bordásfalon lógva töltöttük büntetés gyanánt.

Fotó:Fortepan / Jankó Attila

Persze, ha már iskola, akkor a vele szemben lakó Olga néni is eszembe jut, aki anyai nagymamám legjobb barátnője volt. Papagájt tartott, a mindene volt Pityuka, aztán egyszer megtörtént a baj: Pityuka kilógott a kalitkából. Igaz, olyan rácsközök voltak, hogy egy kisebb sas is simán kifért volna, de addig nem tört rá a szabadságvágy. Olga néni infarktus közeli állapotban riasztotta nagyanyámat, és miután pont ott voltunk Endrével, mi mentünk segíteni. Olga néni jóféle diópálinkával fogadott minket, amiből pár kupicát le is hajtottunk, hogy jöjjön az ihlet a madárfogáshoz. Endre azt javasolta, hogy Olga néni álljon az ablakba és kiabálja, hogy Pityu, gyere haza, de rávilágítottam, hogy erre a környék összes Pisti nevű gyereke itt gyülekezne. Én inkább azt javasoltam, hogy ültessünk ki az ablakba egy lánypapagájt, mint Amszterdamban a piros lámpás negyedben, hátha Pityu erre visszajön. Esetleg kaphatna apró stólát, és némi parfümöt kellene rászórni a jobb hatás kedvéért. Ez volt az a pillanat, amikor nagymama eltette a pálinkás üveget. Olga néni mindebben nem vett részt, aléltan hevert a fotelben és siránkozott. A madár volt az egyetlen társa, mondhatni Olga és Tsa., elhittük, hogy nagyon hiányzik neki. Mindeközben észrevettük, hogy Pityu a szemben lévő fán üldögél. Egyszer csak gondolt egyet és berepült a kalitkájába. Olga néni öröme határtalan volt, nagyon köszönte a segítséget, mondtuk, bármikor, ha van a diópálinka. Igaz, mi akkor már két Pityut láttunk a kalitkában. Nem nagyon értettük, mert két-három 3 cl-es kupica nem szokott így hatni ránk, de aztán megtudtuk, hogy a mágikus ital 60 fokos házipálinkából készült.