Tardos János
Mostanában, amikor a migráció-emigráció témája annyi szelíd lelket felkavar, a nehezen tető alá hozott párizsi Nemzeti Emigrációtörténeti Múzeum szeretné betölteni eredeti funkcióját. A történelmit és a politikait egyaránt. Ennek pillanatnyilag legmegfelelőbbnek tűnő formája az a Picasso-kiállítás, amely február 13-ig még látogatható.
Azóta, hogy 1900-ban Párizsba érkezett, egyfolytában megfigyelték, gyanakvóan vizsgálgatták és dossziét nyitottak róla – végül Pablo Picasso sosem lett francia. Bármennyire büszke is rá ma Franciaország, 1940 áprilisában, amikor kérte a honosítását, megtagadták tőle az állampolgárságot.
A Külföldi, vagyis idegen Picasso című kiállításra a Porte Dorée szomszédságában álló múzeumba mindenesetre ma már özönlik a szigorúan beoltott, szájmaszkos tömeg.
A múzeum létrehozásának nehéz körülményei, az érte folytatott hosszú harc története is megérne egy misét (erre talán később sort is kerítünk), de most nézzük csak ezt a nagyszabású, sokak érdeklődését felkeltő kiállítást!
Mindenekelőtt nem árt leszögezni, hogy ez a nagy befogadó nép, vagyis a francia szeret mindenkit a végeredmény felől osztályozni: ha itt ért el sikereket, akkor az illető nem is lehet más, mint francia. Csak azt felejtik el sokszor hozzátenni, hogy az ország mindenkori népessége negyedrészt idegen eredetű, első vagy második generációs bevándorló. 1930-ban például ezen a területen Franciaország világelső volt, vagyis ők fogadták be a világon a legtöbb külföldit , többet, mint abban az évben az Egyesült Államok. A mai, modern Franciaországot tehát nagyrészt ezek az emberek építették fel, s ez a nemzeti emigráció-múzeum elsősorban nekik szeretne emléket állítani. Köztük most Picassónak is.
A múzeumnak – mintegy ellenpontozásul – az 1930-31-es Gyarmati Kiállítás épülete ad ma otthont. Az emeleten afrikai hangulatú freskók és domborművek között a kor hiteles dokumentumai is láthatók: rendőrségi feljegyzések, amelyekben a hivatalosságok jelzik: a festő „anarchista”, „semmilyen szolgálatot nem tett országunknak” és „rendkívül rosszul beszéli a nyelvet”. Állampolgársági kérelmét gondosan legépelték, és ott áll alatta Picasso jellegzetes, nagyméretű aláírása is.
A kérelmet természetesen elutasították.
Kicsit arrébb, ha a látogató már belemelegedett, eljut egy másik kiállított dokumentumhoz is: De Gaulle kormánya később hivatalosan is felajánlotta a festőnek a francia állampolgárságot, de ő azt akkor már köszönte, de nem kérte.
A művészettörténet és a szociálpszichológia határmezsgyéjén talán feltehetjük a kérdést: lehetséges-e, hogy ezt a világhírű művészt és művét ez az általa évtizedekig átérzett, átélt elutasítottság, kitaszítottság is meghatározta?
A kérdés nemcsak ennek a kiállításnak áll a középpontjában; témája egy nemrég megjelent könyvnek is, amely elnyerte a 2021-es, esszékre kiírt Femina díjat. (Annie Cohen-Solal: Un étranger nommé Picasso.)
A művészettörténész-írónő egy interjúban elmondta: őt már régen foglalkoztatja az az éles ellentmondás, ami az ünnepelt spanyol származású művész alkotásait, életművét körülvette, a több mint száz kiállítás, az ömlengő kritikák – és az a szenvtelenség, sőt ellenszenv, amely Picassót mint külföldit, bevándorlót, idegent a hivatalosság, különösen pedig a rendőrség részéről folyamatosan érte.
Ami Picassót mint magánembert illeti, ő nem volt az a panaszkodós típus. Elégedett volt a sorsával, és beadványok helyett inkább a munkájára koncentrált. Amikor 1900-ban ifjú zseniként Párizsba érkezett, nem vágyott másra, mint sikerre, elismerésre. Amit magával hozott, az a mór, andalúz, katalán gyökerek, s belecsöppent a korabeli, gyarmattartó, kolonialista, önmagát világhatalomként imádó Franciaország elalélt hangulatába.
Picassót elbűvöli a párizsi festők és mindenféle művészlelkek bohém, de nagyon is dolgos világa. Tanulni akar, magába szívni a város művészettel átitatott levegőjét. Beveszi magát a Louvre-ba, végiglátogatja a kortárs festőket kínáló galériákat és a régieket bemutató múzeumokat. Első barátai az itt már némileg otthonosabban mozgó katalán festők, akikkel – míg maga is meg nem tanul franciául – szót ért. De hamar rájön, hogy a szavakon, a nyelven túl minden más elválasztja őket. Ők megmaradtak a régi gyakorlatuknál, ugyanazt festik, amit otthon – ellentétben vele, akit csak az új szelek érdekelnek. Még régi nevétől, vagy legalább annak egy részétől is megszabadul, hogy modernebbé, franciábbá legyen. Így lesz Pablo Ruiz Picasso helyett immár csak Pablo Picasso.
Látjuk, az a kor sem nagyon kedvezett a külföldről érkezett, itt maguknak új hazát keresőknek. A Dreyfus-ügy lecsengése után a közvélemény nem kicsit xenofób, idegengyűlölő, az állam akkoriban hozta létre lassan tökélyre fejlesztett elhárító gépezetét, az idegenrendészetet. Amely hamarosan felfigyel Picassóra is. Katalán ismerőseit már régebben is anarchista szimpátiával gyanúsították, őrá pedig nagyon gyorsan, az 1901-es kiállítása nyomán felfigyeltek.
A montmartre-i rendőrfőnök már abban az évben felállít róla egy dossziét. Ebben konstatálják, hogy egy katalán ismerősénél lakik, későn jár haza, idegen nyelvű levelezést folytat, és időnként kétes erkölcsű hölgyek ülnek neki modellt. Ennyi már elég is ahhoz, hogy anarchistaként, de legalábbis anarchista gyanús egyénként vegyék nyilvántartásba.
Picasso ekkor 19 éves, és úgy néz ki, ez a stigma egy életre, de legalábbis hosszú évtizedekre rajta ragad. Ez az eredeti dosszié az oka annak, hogy 1940-ben megtagadják tőle az állampolgárságot.
Persze a dosszié közben vastagszik is. 1911-ben egy lopási ügybe keveredik: Guillaume Appollinaire szerez neki néhány primitív ibériai eredetű szobrot – anélkül, hogy tudná, azokat a titkára a Louvre raktárából emelte el. Bár Picassót végül nem vádolják meg semmivel, meglengetik előtte a kitoloncolás rémét. Később, 1932-ben, amikor a Georges Petit galéria megrendezi első retrospektív kiállítását, már nem is a rendőrség, hanem a nagyhatalmú külügyminisztérium, a Quai d’Orsay érdeklődik élénken: vajon milyen nemzetiségű is ez az idegen, aki egyre több pénzt kap Párizsban a festményeiért?
Persze a hivatalosságok szemében az is gyanús, ha egy külföldi szegény, nincstelen, de az bosszantja is őket, ha ne adj’ isten, meggazdagszik, „ki tudja, miből?” Pedig tény, hogy 1914 óta Picassót mint „a kubizmus atyját” tisztelik, csodálják, nem csak Franciaországban, de a határokon túl, tőlük keletre és nyugatra is. Ugyanakkor egy híres festményét, az „Avignoni kisasszonyokat”, amikor azt egy gyűjtő a halála után a Louvre-ra hagyományozza, a neves közgyűjtemény nem fogadja el, határozottan visszautasítja. Így aztán ma is a New York-i MoMÁ-ban látható.
Ahogyan a francia hivatalosság nem szerette Picassót, ő sem nagyon vonzódott a társadalom „magasabb” köreihez. Annál inkább ismerte az elesetteket, a szegény sorsúakat, a nehéz életű embereket – és szimpatizált velük. A mostani párizsi kiállítás egyik képe, az 1905-ös Virágáruslány (Fillette à la corbeille fleurie) is erről tanúskodik.
1914-től kezdve látható némely képén a trikolór, a francia nemzeti lobogó. Pedig az első világháború által felszított nacionalizmus miatt több száz képét tíz éven át elzárták a nagyközönség elől – csak mert Picasso galeristája, Daniel-Henri Kahnweiler német állampolgár volt. De a nacionalista őrület még ennél is továbbment: a háború után magát a kubizmust is kezdték ferde szemmel nézni, mintha az is valamiféle „német művészet” lett volna.
Ebből Picasso annyiban szűrt le némi tanulságot, hogy a továbbiakban inkább oroszokkal, például Gyagilevvel, a cári balett megalapítójával, az avantgarde nagy hívével barátkozott, vagy olyan haladó szellemű művészetpártolókkal, mint Étienne de Beaumont, aki a saját palota méretű villájában kívánt Picasso-képek között élni.
Összebarátkozik a párizsi szürrealistákkal is, akiktől nem áll messze a forradalmi gondolat. Attól azonban már visszaretten, hogy 1932-ben aláírjon egy petíciót Aragon mellett, akit a „Vörös front” című verséért támad, és talán börtönnel is fenyeget a felsőbbség. Nyilvánvaló, hogy ismét az egyszer már meglengetett kiutasítástól fél.
Bár igazán sosem békélt meg a hatalommal, 1947-től kezdve már a francia állami múzeumok is vásárolják és kiállítják a képeit. Csakhogy ő kerüli a nagy társadalmi eseményeket, önkéntes száműzetésbe vonul Dél-Franciaországba, ahol a festészetet elhagyja a kerámiáért, haláláig alkot és hódol a vidéki, természetközeli élet egyszerű örömeinek.
***
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy apám 1938-tól 1947-ig Franciaországban volt előbb egyetemista, aztán üldözött illegális ellenálló, majd a felszabadulás után a Francia Kommunista Párt tagja, újságíró, aki meginterjúvolta az akkoriban szintén párttag Picassót is. Aztán hazajött, hogy a Szabad Népnél hasznosítsa kétségtelen tehetségét. De 56-ban nagy volt a szája, ezért 57-ben lecsukták, majd 1963-ban ismét eltávozott Franciaországba, immár örökre. Szóval apám, akinek – Picassóhoz hasonlóan – 1968-ban már voltak magasrangú pártfogói (köztük Michel Debré miniszterelnök), abban az évben beadta az állampolgársági kérelmét. Nagynevű elődjéhez hasonlóan őt is elég durván elutasították, majd kerülő úton, magasrangú pártfogói révén megtudta: azért, mert a DST-nél, a francia elhárításnál még akkor is élt a háború után felfektetett megfigyelési dossziéja, amelyben mint kémgyanús külföldi kommunistát említik. Mondhatni Lenin élt, él, és élni fog.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!