A történet maga nagyon hasonlatos a magyar Rajk-perhez, amelynek következtében Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort, Pálffy Györgyöt és Szalai Andrást koholt vádak alapján kivégezték, és másokat, mind-mind vezető kommunista kádereket, hosszú börtönbüntetésre ítéltek.
Category Archive: Monoszlói Takarék
Ezerkilencszázötvenhét meglehetősen vacakul indult. Nem elég, hogy az apámat elvitték a gonosz ávósok a börtönbe, amit többé-kevésbé személyes sértésként és engem ért nagy igazságtalanságként éltem át, anyám is súlyosan megbetegedett. Ugyan eleinte még rengeteget szaladgált mindenfelé a városban, főleg kérdezősködni meg tapogatózni, hogy hogyan lehetne beszélőhöz jutni, csomagot beadni meg az apámat esetleg kiszabadítani, de közben lassan elnehezült, a teste egyre formátlanabb lett, és a végén kórházba került.
Nem ártana, ha ki-ki megnézné itt a divatba jött Balaton-felvidéken, kik laktak valaha az ő mostani víkend- vagy lakóházában.
A valóság a révfülöpi gyógyszertárnál jött szembe, és nem hagyta magát lerázni
Most olvasom, hogy négy vagy öt középiskolai tanárt kirúgtak a patinás Kölcsey Gimnáziumból, mert nem is tudom, demonstráltak vagy valamilyen más módon rossz fát tettek a tűzre. Mondhatjuk, hogy a történelem ismétlődik.
Apám börtönben, anyám alól megszűnt a Szabad Ifjúság, állást kapni egy börtöntöltelék pereputtyának nem lehet. De én enni kértem, az öcsém meg anyám hasában filózott, hogy mi a túró van. Így váltunk lassan, de biztosan a Kádár-rendszer ellenségeivé.
Hány évtizedre van szüksége egy országnak, hogy felvállalja a múltját, elismerje a felelősségét és kinyújtsa a kezét a sokáig üldözöttek felé?
Nemrég múlt június 16-a, Nagy Imre kivégzésének 65., és újratemetésének 33. évfordulója. Mindenfélék eszembe juthattak volna erről, pláne, hogy tegnap a konyhában a fejemre esett egy vastag francia könyv, amelynek előszavát ketten hozták össze: az apám és Yves Montand.
Azóta sem felejtettem el vezetni, sőt, ezt fél kézzel és cigivel a számban is képes vagyok még mindig művelni. Csak a nyolc potyautas hiányzik néha a fejemről.
Ma olyan fába vágom a fejszémet, amilyenbe ritkán, vagy talán még soha. Egy régebbi, félbeszakadt történetet szeretnék most folytatni: a sajátomat.
Nem lehet talán mondani, hogy egyszerű volt utam erre a világra, de végül is nem panaszkodhatom, hiszen maga a Párt egyengette hatásosan ezt a pályát. Az már csak hab a tortán, hogy Hirschler bácsi kezéből rövid úton a volt Gestapo-főhadiszállásra kerültem.
Rayski ’56 után csalódottan szakított a lengyel kommunista párttal, és végleg visszatért Franciaországba. Az apámat is várták Párizsban az avantgarde mozgalomban megismert művészbarátai. A történet harmadik szereplője szerény személyemben a 80-as évek elején érkezett letelepedési szándékkal Franciaországba, és egy langymeleg estén elkísérte apját Rayski bácsihoz, aki tágas polgári lakásában baráti vacsorát adott.
Mai elbeszélésünk tárgyai a javak, ezek illékonysága, efemer mivolta, hogy ne mondjam: léhasága, csapodárja.
Csak álltam a bíróság előtt, félszegen, dadogva, pipacsvörösen, eszembe sem jutott felvilágosítani őket, hogy tisztességes hatalom nem tör be az emberek magánéletébe, nem tép fel magánleveleket, nem bünteti a véleménynyilvánítást.
Egy méltatlanul elfeledett bestseller története
Csoda, hogy nem döntöttük meg hamarabb a rendszert. Pedig hogy dübörögtünk azon a hídon, ugye, Tibor?
Reggeli napsütés, Párizs. Az apám. Magas, szélesvállú és csupa vigyor. Rögtön beültünk a legközelebbi tükörfényes kávéházba. Az első két francia kifejezés, amit megjegyzek magamnak: orange pressé, chocolat chaud.