A történet maga nagyon hasonlatos a magyar Rajk-perhez, amelynek következtében Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort, Pálffy Györgyöt és Szalai Andrást koholt vádak alapján kivégezték, és másokat, mind-mind vezető kommunista kádereket, hosszú börtönbüntetésre ítéltek.

Ezerkilencszázötvenhét meglehetősen vacakul indult. Nem elég, hogy az apámat elvitték a gonosz ávósok a börtönbe, amit többé-kevésbé személyes sértésként és engem ért nagy igazságtalanságként éltem át, anyám is súlyosan megbetegedett. Ugyan eleinte még rengeteget szaladgált mindenfelé a városban, főleg kérdezősködni meg tapogatózni, hogy hogyan lehetne beszélőhöz jutni, csomagot beadni meg az apámat esetleg kiszabadítani, de közben lassan elnehezült, a teste egyre formátlanabb lett, és a végén kórházba került.

Nemrég múlt június 16-a, Nagy Imre kivégzésének 65., és újratemetésének 33. évfordulója. Mindenfélék eszembe juthattak volna erről, pláne, hogy tegnap a konyhában a fejemre esett egy vastag francia könyv, amelynek előszavát ketten hozták össze: az apám és Yves Montand.

Rayski ’56 után csalódottan szakított a lengyel kommunista párttal, és végleg visszatért Franciaországba. Az apámat is várták Párizsban az avantgarde mozgalomban megismert művészbarátai. A történet harmadik szereplője szerény személyemben a 80-as évek elején érkezett letelepedési szándékkal Franciaországba, és egy langymeleg estén elkísérte apját Rayski bácsihoz, aki tágas polgári lakásában baráti vacsorát adott.