Egy ellenzéki kisgyerek klapanciái a Rákosi-Kádár korból

Az a bizonyos kisgyerek

Tardos János

Tény, hogy a szüleim eredendően kommunisták voltak. Illetve, persze, eredendően nem, hanem csak ők is gyerekek, de különböző okokból kommunistává váltak 1945 előtt vagy után. Az apám már előtte, itt nem részletezendő okokból (zsidóüldözés stb.), anyám meg utána (ifjúkori forradalmi hevület, szülők konzervativizmusának megtagadása). Mindez eltartott kisebb, nem jelentékeny zökkenőkkel 1954-ig, amikor is apámat kirúgták a Szabad Néptől. És itt kezdődtek a bajok.

A nagypolitikában történt változások: Sztálin halála, Nagy Imre első miniszterelnöki kinevezése, a koholt vádakkal letartóztatott kommunisták fokozatos kiengedése, majd Nagy Imre leváltása, a diktatúra újbóli keményedése váltották ki együttesen a kommunista értelmiségiek és közöttük az írók-újságírók első, még csak belső pártgyűléseken megmutatkozó lázadozását. Persze, ezt azonnal keményen letörték, megtorolták: így került utcára az apám.

Lehettem akkor egyéves, vagy alig több. Azt hiszem, már egy kettéválasztott sashegyi villa egyik felében húztuk meg magunkat; a rendszer ha nem is agyondédelgetett, de elismert támogatói, oszlopai voltunk. A fentebb vázolt pillanatig.

Így, hatvannyolc év távlatából megítélve persze az a szerkesztőségi, írószövetségi lázadozás nem a vegytiszta vagy annak gondolt kommunista, szocialista eszméket célozta, hanem a Rákosi-rendszer szerintük szorosan személyhez kötött hibáit; de tök mindegy, ha egyszer a visszacsapás durva és húsbavágó volt. Valahogy így keletkezik az ellenzéki érzelem.

Az életünk folydogált tovább, a szüleim továbbra is szorgalmasan – de talán kevésbé lelkesen – építették a szocializmust, ki-ki a saját posztján: apám mint szabadúszó kommunista író és újságíró, anyám pedig mint a Szabad Ifjúság című napilap belső munkatársa, vidéki kulturális témákra szakosodott riportere. Engem pedig lassan egyre jobban kezdett érdekelni a Mitugrálsz nevű, nagyjából 70 fillérbe kerülő kis csokoládészelet, amelyet Annustól, a cselédtől lehetett kikönyörögni, amikor már eltipeghettem vele a sarki garázsban berendezett kisboltba.

A szerző édesapja, Tardos Tibor portréja

Így érkeztünk el a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusáig, 1956 februárjáig, és az ott elmondott Hruscsov-beszédig. Ez a beszéd rántotta le, nem mondom, hogy végleg, inkább időlegesen, Sztálin bűneiről a leplet, és mint ilyen, erősen megbolygatta az ilyesmire érzékenyebb hazai kommunisták lelkét. Ők ezt a maga korában enyhülést jelző hruscsovi szpícset azonnal szembeállították magukban Rákosi Mátyás, Sztálin legjobb magyar tanítványának viselt dolgaival és továbbra is konokul követett szélsőbaloldali, sztálinista vonalával. A többség két dologra koncentrált: hogy az időközben kitaszított Nagy Imrét vegyék vissza a pártba, Rákosi elvtárs pedig vonuljon nyugdíjba vagy akassza fel magát. Ezen túl a sajtómunkások még nagyobb publikálási szabadságot is követeltek, mert mi tagadás, egy kicsit elszaladt velük a ló. És itt még mindig csak a kommunistákról beszélünk. A többieknek persze maradt a szilencium és az éhhalál továbbra is; ezen akkoriban még kevesen akadtak fenn.

Aztán megalakult a Petőfi-kör, egy ilyen liberálisabb, hogy ne mondjam reformista, névleg ifjúsági, valójában össztársadalmi vitafórum, ahol az addig elhallgattatottak, például Rajk Júlia is pódiumra léphetett, és apám is elmondhatta a sajtószabadságról időközben formálódott véleményét az úgynevezett sajtóvitában, valamikor 1956 júniusában.

Erre persze Rákosi azonnal betiltatta a Petőfi-kört, és apámat kizárták a pártból (az akkori egyetlenből). Anyám pedig nem is volt, csak maximum tagjelölt, és ez ennyiben is maradt.

A nyáron aztán a szovjet elvtársak leváltották Rákosit, és Mikojan magával vitte őt Moszkvába, de Nagy Imre visszavételéről még csak épp megkezdődtek a tárgyalások. Gerő volt az első titkár, Kádár pedig még mindig csak a helyettese.

A szerző édesapja a Petőfi-kör ülésén

Aztán jött október 6-án a Rajk-temetés, 23-án pedig az egyetemisták szolidaritási tüntetése a lengyelek mellett, akikről annyit lehetett tudni, hogy náluk eltiporták a nyáreleji poznani munkásfelkelést, de aztán mégis Gomulka, az ő Nagy Imréjük került valahogy hatalomra. Ez bátorította fel a tüntetőket, hogy Rákosi bukása után Nagy Imrét éltessék.

Mondanom sem kell, hogy apám, akkor már csak mint szimpatizáns tudósító, maga is sodródott a tömeggel. Estefelé meghallgatta a Parlament előtt a barátai által sebtiben odaszállított Nagy Imrét, majd egykori kollégáival egyetemben a Szabad Nép székházához rohant, hogy önkényesen megírják a másnap reggeli lapot.

Akkor éjjel aztán kitört a fegyveres forradalom, amit apám az Írószövetségben lelkesedett végig, majd november 4-e, a második, végzetes orosz beavatkozás után gyárakba látogatott, ahol eleinte az általános sztrájk mellett, majd pedig inkább talán ellene érvelt. Mindenesetre akkoriban az ilyen forradalmi írókat-költőket meghallgatták; más világ volt.

Én mindeközben még mindig csak hároméves és három hónapos voltam, amikor apámat az ÁVO letartóztatta – de csak mi mondtuk ÁVÓ-nak, mert az már a humánus, kádárista Belügyminisztérium volt, még ha személyileg nem is történt meg akkor még a kádercsere. A humánus, kádárista bel- és igazságügy azután még aznap éjszaka felakasztatta Dudás Józsefet és Szabó Jánost (a Széna téri fegyveres felkelőt, a falábú Szabó bácsit), talán azért is, hogy apámat megfelelően elhelyezhessék a Fő utcai börtönben: ő másnap este épp Dudás még ki nem hűlt priccsére hajthatta le a fejét.

Apám börtönben, anyám alól megszűnt a Szabad Ifjúság, állást kapni egy börtöntöltelék pereputtyának nem lehet. De én enni kértem, az öcsém meg anyám hasában filózott, hogy mi a túró van.

Viszont ott voltak a szolidáris haverok, nagyrészt maguk is munkanélküliek vagy megtűrt ellenségek; ha mást nem is nagyon, a rendszeres vizitjükkel az együttérzésüket kimutathatták. Anyai nagyapámék kétkezi egyetemi professzor és pedagógus házaspár voltak, de azért valami kis kaját ők is tudtak adni. Aztán ott voltak a csepeli munkások, akik apám letartóztatásának hírére a gyárban gyűjtést rendeztek, és éjjel kendőbe csomagolva az összegyűjtött kis forintokat, nagy titokban becsöngettek hozzánk.

Mindez igen felemelő, de ettől még simán kinyúlhattunk volna, ám a cseléd, Annus, a dadám, aki minden keresményét hosszú éveken keresztül félretette, mindig kölcsönzött annyit anyámnak, hogy a villanyt és a kaját ki tudjuk fizetni; haló porában is megkönnyezem őt.

Így váltunk lassan, de biztosan a Kádár-rendszer ellenségeivé.

Igaz, reakciós anyai nagyanyám, amikor épp rajta volt az őrzésem sora, már korábban is betanította nekem, hogy Lenin-Sztálin, fúj-fúj, majd pedig egy óvatlan pillanatban, amikor szegény anyám épp egy váratlanul sikeresen kiharcolt beszélőre rohant, engem kilopott a házból, és akaratom ellenére a Kálvin térre hurcolt, ahol Ravasz László akkor még püspök, de hamarosan szintén bukott ellenforradalmár nagy kegyesen megkeresztelt. (Azóta már dacosan elhagytam egyre fasizálódó egyházát.)

Interjú Fernand Léger-vel, 1947

Hogy én hogyan éltem meg mindezt? Az apám nagyon hiányzott, egyebekben még igen buta voltam. Az emberek szeretetét azért éreztem, a barátaink balszerencséjét lassan kezdtem felfogni. Hogy a Kuczka bácsi meg a rengeteg gyerek örömét és terhét magára vett Varga Dombi nem dolgozhat; hogy anyám eleinte semmit, aztán meg szar melókat kap. Másfél év múlva az apám is kiszabadult, utána egész nap otthon ült (aminek azért valamennyire örültem), de láttam, hogy ő is csak vacak fordítási munkákból próbál megélni, és ettől sokszor rosszkedvű.

Velem ugyan soha senki külvilági ember nem érzékeltette, sem az óvodában, sem az iskoláimban, hogy egy ellenforradalmár büdös porontya vagyok, sőt. Arra sem kényszerített soha senki, hogy hamis tanúságot tegyek a Kádár-rendszer mellett: mire felcseperedtem, ennek már, úgy tűnt, semmi jelentősége.

Azért persze mindig valamennyire kívülállónak éreztem magam. Valahogy nem vágytam felvonulni május 1-jén, és bár voltam kisdobos, úttörő (a nyakkendő meg az egyenruha úgy-ahogy tetszett, és nyilván nem akartam teljesen kilógni a sorból), de a KISZ-tagságért már egyáltalán nem tülekedtem, és csak az egyetemi felvételi előtt egy évvel, megalkuvásból léptem be, hogy a jellemzésemben ne legyen még egy sötét folt. A Közgázon a felvételit végigasszisztáló KISZ-titkár így is megkérdezte, hogy tartom-e a levelezős kapcsolatot az addigra már régen disszidens apámmal. Akkor aztán visszavágtam neki, hogy miért, ő talán nem áll szóba az apjával?

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!