Pompás temetésemre Bach írja a zenét

Fotó: Unsplash/Andrey Konstantinov

Bokor Gabriella

Csak egy hercegnek támadhat olyan ötlete, hogy Johann Sebastian Bach személyesen neki komponáljon gyászzenét! Leopold von Anhalt-Köthen kívánsága végül teljesülhetett is. Ahhoz persze, hogy egy temetésen a már ismert gyászmisék és dalok helyett egy kizárólag a halott emlékére írt, vadonatúj szerzemény hangozzék el, nem árt baráti vagy legalább valamiféle munkakapcsolatban állni a szerzővel.

A határozott elképzelésekkel bíró és erélyes angol királynő, II. Mária mindössze harminckét évet élt, halálát – mint oly sok kortársának – a himlő okozta. Ő volt az első, akinek a temetésén, 1695. márciusában egy új, erre az alkalomra komponált gyászzene szólalt meg. A feladatra természetesen a kor angol sztárkomponistáját, Henry Purcellt kérték fel, aki több szakmai és személyes szállal is kötődött az udvarhoz. A gyászinduló nemes egyszerűséggel a Zene Mária királynő halálára címet kapta, nagyon jól sikerült, de a szertartást követően nem sokszor vették újra elő.

Húsz évvel később, az utolsó Stuart-házi királynő, I. Anna temetésén viszont olyan új darab hangzott el, ami azóta bevonult a „temetési  örökzöldek” közé; számtalanszor felhangzott az utóbbi háromszáz év során, többek közt Händel, Margaret Thatcher, Lady Diana, és legutóbb tavaly áprilisban Fülöp herceg búcsúztatóján. A szerző William Croft volt, a Westminster apátság, vagyis az angol királyok koronázási és temetkezési helyének orgonistája – ezt a posztot egyébként korábban Purcell is betöltötte. Croft azonban hiába írt csodálatos kórusművet a temetésre, a gyászolókat a zene sem hatotta meg; senki sem volt igazán szomorú. I. Anna volt az a királynő, akit a néhány éve nálunk is bemutatott, A kedvenc című filmben láthattunk: együgyű, beteges, infantilis nő, akit a kegyencnői iránti szerelmével lehetett zsarolni. Sokat ivott, köszvénytől és más bajoktól szenvedett, és negyvenkilenc évesen, 1714-ben halt meg – szegényt nem sokan siratták.

Adódott persze olyan királyi temetés is Londonban, ahol nem angol szerzőt kértek fel, hogy búcsúdarabot írjon. A híresen szép és igen művelt Caroline von Brandenburg-Ansbach például, aki II. György angol király felesége volt, talán német gyökerei okán is Georg Friedrich Händelért rajongott. A királyné levelezett Leibniz-cel, angliai száműzetése során nagyvonalúan támogatta Voltaire-t, de a legjobban mégis csak a zene érdekelte. Maga is amatőr muzsikus volt, több hangszeren is kiválóan játszott, Händellel pedig különleges kapcsolata alakult ki: mecénásként, barátként, és tanítványként is kötődött hozzá, ő pedig a királynénak ajánlotta egyik legismertebb művét, a Vízizenét. Természetes volt tehát, hogy amikor Caroline egy félrekezelt köldöksérv következtében 1737-ben, ötvennégy évesen meghalt, férje Händelt kérte fel a búcsúzene megírására: a határidő egy hét volt. Felesége másik kívánságát viszont nem teljesítette: az asszony azt kérte, hogy nősüljön újra, de György ezt elutasította, mondván, neki elég, ha szeretőt tart. Händel a határidőt betartva egy hét alatt megírta a Gyászhimnusz Caroline királynénak című kórusművet, ami műfaját tekintve tökéletesen illeszkedett az anglikán liturgiához, de amelyben lutheránus korálokat is használt a királyné vallására utalva. A darabot egyébként két évvel később átdolgozta, és beépítette az Izrael Egyiptomban című oratóriumába.

Ahogy Caroline királynénak Händel, úgy Viktória királynőnek is megvolt a maga favoritja: ő Felix Mendelssohnért lelkesedett, 1842-ben meg is hívta a Londonban koncertező muzsikust a Buckingham palotába. Viktória remekül énekelt és zongorázott, főleg Mendelssohn-műveket, és ezeket elő is adta a szerzőnek, aki később így írt erről: „…A királynő igen kedvesen, tisztán, szigorú taktusban énekelte és csinosan adta elő a dalaimat”. Mivel Viktória egy fél évszázaddal túlélte legkedvesebb zeneszerzőjét, új darabot nem remélhetett;  amikor azonban a saját temetésével kapcsolatos utasításait kiadta, a zenei listán az első helyen Mendelssohn darabjai szerepeltek. Kért még Beethoven- és Verdi-műveket is, angol szerzőtől viszont semmit. A protokollal sohasem törődött, miért épp élete végén tette volna?!

Victoria királynő ravatala (kép: Wikimedia)

Természetesen nemcsak az angol királyi udvarban volt szokás az egyedi alkalomra komponált, személyre szóló gyászzene.  A korábban már említett Leopold von Anhalt-Köthen herceget fiatal korától kezdve foglalkoztatta a halál gondolata, sőt a saját, grandiózusnak elképzelt temetését is gondosan megtervezte. A részletek időnként változtak, egyvalamiben azonban biztos volt: a gyászzenét csakis Johann Sebastian Bach komponálhatja. Meg is bízta Bachot, aki természetesen elfogadta a felkérést, hiszen korábban a herceg szolgálatában állt: hat éven át volt a kötheni udvari zenekar karmestere és kamarazenei igazgatója. A zenét szenvedélyesen szerető herceggel nagyon jó személyes kapcsolata alakult ki, mivel Leopold igazán megbecsülte Bachot, ráadásul maga is kiváló amatőr zenész volt, és hegedűsként gyakran beült a zenekarba. 1728 novemberében, harmincnégy évesen vitte el a himlő, a temetésre Bach Klagt, Kinder, klagt es aller Welt címmel huszonnégy tételes kantátát komponált. Sajnos a kotta eltűnt, de a librettó megmaradt. A kutatók kiderítették, hogy Bach olyan zenei anyagot használt, ami a Máté passióban is megjelenik; így elkészítettek néhány lehetséges változatot, azaz megpróbálták rekonstruálni a temetési darabot.

Egy alkalommal az is előfordult, hogy mindenféle személyes vagy szakmai kapcsolat nélkül, csakis a véletlennek köszönhetően született meg egy uralkodó emlékére írt gyászzene. A német zeneszerző, Paul Hindemith 1936. január 19-én azért utazott Londonba, hogy a BBC zenekarával bemutassa Der Schwanendreher címmel írt, 2. brácsaversenyét. Ez lett volna a darab angliai premierje, másnap azonban meghalt V. György király, és a koncertet lemondták. A szerző, a karmester, valamint a BBC menedzsere ekkor összeült megtanácskozni, hogy miként lehetne egy műsorváltozással mégiscsak megtartani a koncertet. Hindemith, aki szerette a kihívásokat – egyszer fogadásból 24 óra alatt komponált egy cselló szólószonátát –, felajánlotta, hogy másnapra ír egy darabot a király emlékére, amit bemutathatnak a koncerten. Bezárkózott a BBC egyik üres irodájába, és mindössze hat óra alatt, délelőtt tizenegy és délután öt között megszületett a Trauermusik (Gyászzene) című nyolcperces kompozíció brácsára és zenekarra. Másnap délelőtt próbált a zenekar, este pedig megtartották a koncertet, amit a BBC élőben közvetített, a szólista természetesen maga a szerző volt. És mivel nem volt előadói hagyomány, senki nem hallotta még korábban a kompozíciót, és senki nem látta a kottát, az, hogy hibázott-e Hindemith előadás közben a rohamtempóban összerakott darabban, már örökké rejtély marad.

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!