Dombi Gábor
Szeptember 19-én temetik II. Erzsébetet. A temetési szertartást a Westminster-apátságban tartják, ahol a brit történelem legnagyobb alakjai nyugszanak, s ahol 1953-ban megkoronázták a királynőt. A szertartás után a koporsót gyalogmenettel a londoni Wellington-diadalívhez kísérik, ahonnan halottaskocsin szállítják Windsorba. II. Erzsébet királynőt itt, a Szent György-kápolnában helyezik végső nyugalomra. A szertartást és a halottas menetet a tévéközvetítések jóvoltából milliók láthatják szerte a világon.
Az uralkodók temetését mindig hatalmas figyelem övezi. Személyük nemcsak népeiket, alattvalóikat kötötte össze egymással, akik így egy közös család gyermekeiként osztoznak a gyászban (vagy örömben), de a temetéskor kifejtett pompa az elhunyt országának erejét, nagyságát is szimbolizálja. Fontos, hányan kísérik az elhunytat utolsó útjára, kik a meghívottak a gyászeseményre, s milyen módon jelenik meg a temetés a sajtóban – és napjainkban minden típusú médiában.
Az első olyan gyászszertartás, amit már mozgófilmen is megörökítettek, éppen egy angol királynő, Viktória (1819-1901) temetése volt. A negyedórás filmrészlet – amelyet a francia Pathé cég készített, s aminek híradóit ma a British Pathé cég gondozza – csak sejteti, milyen jelentős esemény lehetett Európa nagyanyjának temetése, aki 63 éven és 7 hónapon át uralkodott. Viktória unokája volt II. Vilmos német császár; Alexandra, II. Miklós cár felesége; Charlotte Mary, VII. Haakon norvég király felesége; Marie of Edinburgh, I. Ferdinánd román király felesége, és még számtalan herceg és hercegnő is, hiszen Viktóriának 9 gyermeke és 34 unokája volt. A most elhunyt királynő, II. Erzsébet és férje, Fülöp is egyaránt Viktória leszármazottai.
Az 1901-es némafilm alá könnyen el tudjuk képzelni a lassú angol himnuszt (God Save the Queen/King), ami a német oldalon is közismert volt. A német császárság nemhivatalos himnuszát ugyanis a God Save the King dallamára énekelték 1793 óta, csak éppen Berlinben, az akkori porosz királyságban „Heil dir im Siegerkranz” kezdetű szöveggel, de több korábbi német államban is az angol himnusz helyi szövegű verziója volt a hivatalos (ilyen volt például a szász nemzeti himnusz, a hannoveri himnusz, vagy a napóleoni Bajorország himnusza).
A filmhíradó kezdetei és a Pathé cég
Charles Pathé (1863 – 1957), az első filmvetítők és fonográfok kereskedésével ért el sikereket az 1890-es években. 1895-ben kezdett filmek forgatásába, később fonográfhenger-gyárat alapított, majd filmnyersanyagok gyártását kezdte meg. Megszerezte a Lumiere testvérek filmvetítőjének terjesztési jogait, és a készüléket továbbfejlesztve filmfelvevő és -vetítőgépek gyártásába fogott. Cége támogatta filmstúdiók létrehozását is: 1902-ben filmgyárat épített Franciaországban, majd leányvállatokat alapított Oroszországban, az USA-ban, Olaszországban, Hollandiában és Belgiumban. A filmforgalmazásban is üzletet látva első mozitermét Párizsban, Omnia-Pathé néven 1906. december 15-én nyitotta meg. Pathé teremtette meg a filmek előtt vetített, hetente megújuló filmhíradó műfaját is, amely „Pathé-Journal” néven vált közismertté.
Az első világháború meggyengítette a céget, a nagy gazdasági válság pedig csak tovább rontott a helyzeten. 1929 februárjában Bernard Natan filmproducer és technikai fejlesztő vásárolta meg a Pathé társaságot, amely addigra már Franciaország legnagyobb mozitársasága volt. Natan saját filmstúdióját, a Rapid Films-et egyesítette a Pathéval, s az így létrejövő cég, a „Pathé-Natan” hozta létre Franciaország első televíziós társaságát. A százmilliós nyereséget termelő vállalat aztán 1935-ben csődbe jutott. Ennek minden bűnét Bernard Natan nyakába varrták, aki hirtelen nem filmmágus, hanem csak egy idegen, román zsidó lett a francia sajtóban. 1939-ben letartóztatták és bebörtönözték. 1942-ben megfosztották francia állampolgárságától, és a Drancy gyűjtőtáborba vitték. 1942. szeptember 25-én deportálták Auschwitzba; onnan már sosem tért haza. Tárgyalásáról filmfelvétel készült, s a francia filmipart naggyá tevő életéről dokumentumfilmet (2013) és játékfilmet (2019) is forgattak. A francia filmipar a 80-es évekig abban a struktúrában működött, amit Natan létrehozott.
A korabeli magyar sajtó is több oldalas összeállítással búcsúzott Viktória királynőtől, akit a Hazánk című lap a „világ leghatalmasabb uralkodónőjének” nevezett. Az újság részletesen közölte az idős hölgy utolsó óráinak történetét (a királynő pezsgőt ivott, húst evett, a német császárral beszélgetett, majd január 23-án 18 óra 45 perckor örökre elaludt), s a halott előtt tisztelgő rokonok sorát. Ismertették gazdag életrajzát, férjének és gyermekeinek elvesztését, s egyszerre mutatták be – akárcsak napjainkban szokás – a királynő magánéletét és politikai szerepét. Beszámoltak a nagyvilág reakcióiról, elnökök, uralkodók gyászüzeneteiről.
I. Ferenc József maga kereste fel Bécsben az angol nagykövetséget, hogy kifejezze részvétét. A magyar országgyűlés fél órára felfüggesztette az ülését a tiszteletadás jeleként. Gyászolt a budapesti angol kolónia is, a Hold utcai skót templomban gyászmisére készült a hazai anglikán lelkész, Módy András. A fővárosi angol munkások is fekete zászlót tűztek ki. Viktória királynőt valóban egy fél világ gyászolta: és ebben a korabeli médiának kikerülhetetlen szerepe volt.
Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!