Istenek, rádzsák, filmek

Fotó: Unsplash/Kunal Parmar

Deutsch Andor

Van-e mozirajongó, aki ne ismerné Bollywood nevét? Igen, hölgyeim és uraim, b-b-bollywoodot mondtam, ami a világ filmiparának egyik központja. Lehet, hogy több nagy ho-ho-hollywoodi filmet ismerünk, mint hindit vagy tamilt, és Brad Pitt még mindig nagyobb sztár nálunk, mint Shahid Kapoor, de ez csak azért van, mert a glóbusz túlsó oldaláról figyeljük az eseményeket.

Az indiai stábok évente kb. 1500 filmet készítenek, miközben amerikai kollégáik ugyanennyi idő alatt átlagosan négyszáz premiert tartanak, noha a jegybevételek ott (és talán Nigériában is) magasabbak. Viszont a statisztika azt állítja (bár az adat szinte felfoghatatlan), hogy Indiában naponta tizennégymillió mozijegyet vásárolnak. A Bollywood név (amit logikusabb lenne Mollywoodnak nevezni, hiszen a szónak a B betűjét adó Bombay is rég Mumbaira változtatta a nevét) megtévesztő: Európában nemcsak a hindi, hanem az egész ország filmiparát értik alatta, márpedig az jó néhány regionális központ köré szerveződik, és olyan tarka és életteli, mint maga a szubkontinens. Az elnevezés az 1970-es évekből származik, állítólag egyszerű újságírói szellemesség az alapja – bár legalább annyian állítják magukról, hogy ők a névadók, ahány városban Kolumbusz Kristóf született –, a moziőrület viszont majdnem ugyanakkor kezdődött, mint Európában. És többé-kevésbé hasonlóan zajlott.

A szálak természetesen a Lumiére testvérekig vezetnek (akikről eddigi játékos filmtörténeti bevezetőinken végigtekintve immár nyugodtan kijelenthetjük, hogy nemcsak a világot átalakító feltalálók, hanem gyors, hatékony és a sikerüket azonnal haszonná konvertáló üzletemberek lehettek), akik már 1896-ban felfedezték, hogy Európa határain túl is létezik fizetőképes világ, és megbízottjaik a bombay-i Watson Hotelben levetítettek hat rövidfilmet – igaz, a nézőközönség szinte kizárólag angolokból állt. De Madrasban még abban az évben „mozgó fényképek bemutatóját” hirdették meg egy újságban, és pár hónappal később a fővárosban rendszeressé váltak az „animated photographs” bemutatók.

És a nézőtéren angolok helyett már britek ültek.

A hatalmas ország első filmesének címéért többen is vetélkednek. Nem tehetünk bölcsebbet, mint hogy annyit mondunk: Hiralal Sen egyike a címesélyeseknek. Jó módú calcuttai jogászcsalád sarjaként megengedhette magának, hogy elbűvölje az új technika; 1898-ban kölcsönkérte egy átutazó angol mutatványos kameráját, és megörökítette szülővárosa egyik színházának előadását. Mármint nem az egészet, természetesen: ekkoriban két perc volt az átlagos játékidő, úgyhogy csak egy táncjelenetet vett fel, de az elég volt hozzá, hogy bekerüljön a filmtörténetbe. És ahhoz is elég volt, hogy a kalandortermészetű, addig fényképésznek készülő fiatalember egy bioszkópot hozasson Angliából, majd céget alapítson rá. A Royal Bioscope 1913-ig több mint negyven rövidfilmet forgatott, a legtöbb szintén a már bevált calcuttai színház előadásainak egy-egy részletét tartalmazta. A kamera természetesen nem mozgott, hanem egyhelyben állt, és mai kifejezéssel élve végig egy nagytotált rögzített.

De már 1903-ban elkészült a cég első nagyjátékfilmje. Az eddigiekhez hasonlóan egy színházi produkciót rögzített, és legalább a címe ismerős: Ali baba és a negyven rabló. Az, hogy a filmtörténészek nem ezt a művet és nem Sent tekintik az első indiai mozifilmesnek, amiatt van, hogy Ali baba úgy eltűnt, mintha száz évre palackba zárták volna… Egyes források szerint be sem mutatták, de az sem kizárt, hogy le sem forgatták, és a producere csupán azért jelentetett meg róla sajtóhíreket, hogy így szerezhessen hozzá hitelezőket. Mindegy, a Royal Bioscope akkor is kivette a részét az újdonságok kitalálásából és létrehozásából: az ő ötletük volt, hogy filmen akár hirdetni is lehet; gyártottak néhány reklámszkeccset, valamint megbízásos alapon híradófelvételeket készítettek. Mindez felbecsülhetetlen értékű dokumentum – volna. 1917-ben azonban sajnos tűz ütött ki a cég raktárában, és az úttörő filmes teljes életműve megsemmisült. A katasztrófa Sent csődbe vitte, a kíváncsi utókort pedig rengeteg érdekes képtől fosztotta meg. Egy kései vigasza lehet az elszegényedve meghalt vállalkozónak: tavaly zenés film készült az életéről.

Hiralal Sen (kép: Wikimedia)

Az országban eközben egyre több nagy mozi épült, de szokássá vált a sátrakban zajló vetítés is (ezek monszun idejére üzemszünetet hirdettek), vándor mozisok járták az országot. Már ekkoriban is tömegek voltak kíváncsiak a produkciókra, és a vállalkozók komoly harcot vívtak a nézőkért. Nem volt ritka a nőknek és gyerekeknek fél áron ajánlott jegy, és akadt intézmény, amelyik előadás közben megetette, utána pedig ingyen hazaszállította a kuncsaftokat.

Helyi kisfilmek (pl. a VII. Eduárd megkoronázása alkalmából Delhiben szervezett ünnepség, a Delhi Durbar) bemutatása mellett európai importáru is műsorra került: a postahajó meghozta Európából például a Krisztus élete, az Utazás a Holdra, A nagy vonatrablás című filmeket meg a Tamás bátya kunyhója 1907-es változatát.

Az új technika természetesen mindenkit lenyűgözött; de ezek a filmek egzotikus, távoli tájakról, emberekről és szokásokról szóltak. Eljött hát, a hazai ipar felvirágzásának ideje.

1913. április 21-én a bombay-i Olympia Színházban ez is elkezdődött. Levetítették az első helyi gyártású nagyjátékfilmet, amely a Raja Harishchandra (vagyis Harishchandra király) címet viselte. A több mint ezer méter hosszú kópiának, sajnos, ma már csupán az elejét és végét őrzik az Indiai Nemzeti Filmarchívumban. A rendezőt (és persze: moziipari vállalkozót) Dadasaheb Phalkénak hívták, korábban fotográfiát tanult, és vándor mutatványosként is élt néhány évig. Egy 1906-os, az előbb már említett, Krisztus életéről szóló angol némafilm hatására választotta élethivatásául a mozgóképet. A vetítés olyan élmény volt számára, hogy két hónapon át megnézte a Bombayben vetített összes filmet, de mert többre vágyott, Londonba utazott, ahol két hete volt rá, hogy kitanulja az új szakmát, és ezalatt annyi európai mozikomédiára ült be, amennyire csak ideje jutott. Amikor hazatért, először a feleségét és a gyerekeit terelte frissen beszerzett kamerája elé: a velük készült felvételek segítségével meg tudott győzni pár befektetőt. Később azt nyilatkozta, hogy amikor életében először moziba ment, már vetítés közben felrajzolta magában az egész pályáját. Úgy gondolta, hogy ha az európaiak Krisztusból csinálnak filmsztárt, akkor neki az indiai mitológiát kell felhasználnia.

Dadasaheb Phalk (kép: Wikimedia)

És a terve valóra vált. Első művében rögtön a Mahabharata egy részletét filmesítette meg: Harishchandra király az elvei védelmében lemond az országáról és a családjáról, ám az istenekre olyan nagy hatással van a becsületessége, hogy mindent visszaadnak neki. A rendező a maga részéről szívesen alkalmazott volna női színészt, de nem talált olyat, aki hajlandó volt a kamerája elé állni, ezért kénytelen volt egy fiúval eljátszatni Taramatit, az uralkodó asszonyát. A fogadtatásról valószínűleg Rama és Krisna gondoskodott, mert kiváló volt, és az alkotó egész a hangosfilm megjelenéséig folytathatta munkáját. Írója, rendezője, operatőre, vágója, producere és alkalmanként színésze lett a filmjeinek. A szerepeket színházi színészekre, illetve, nem ritkán, szinte véletlenszerűen szerződtetett amatőrökre bízta – a női szerepeket továbbra is férfiak játszották.

A siker olyan messze hangzott, hogy a Warner Bros. is vásárolni akart tőle kópiákat (darabjáért kétszáz dollárt ajánlott), csupán az első világháború kitörése akadályozta meg az üzlet létrejöttét. A vándor artista gazdag filmproducer lett, és több mint 175 filmet készített még. Karrierje az egész néma korszakot átíveli. Az utolsó némafilmje egyúttal az első hangosfilmjeként is elkészült: 1932-ben forgatták, és a néma bemutató után Phalke, meghallva az idők hangos szavát, utólag szinkronizáltatta, majd így is a mozikba küldte. A mű másodszor is sikert aratott, de az indiai film atyjának nem tetszett az új technika. Nem értette, mi a jó a beszélő filmekben. Szögre akasztotta a kameráját, és nyugdíjba vonult. Aztán elszegényedett, és szinte koldusként halt meg.

Az utókor azonban hálás: 1969 óta a róla elnevezett díjjal tüntetik ki az ország filmművészetében élenjáró szakmabelieket. Csak egy filmes díj van még Indiában, ami egyenrangú vele: a 2021-ben alapított Satyajit Ray-díj. De hogy ő ki volt, és miért érdemes nézni a filmjeit, azt majd egy másik alkalommal mesélem el.

Az első indiai hangosfilm plakátja (kép: Wikimedia)

(Anukriti Sharma, Dr. Asmat Ara, Erum Hafeez, Dheeraj Kumar, Tanushree Basuroy és Sas Sándor írásainak felhasználásával)

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!