Sokat töprengek egy-egy gyereksorson. Mert néha nehéz eldönteni, mi a jobb: ha egy gyerek marad a nehéz családban, vagy állami gondozásba kerül? Sajnos nem tudok egyik döntés mellett sem több sikertörténetet felsorakoztatni. Persze vannak esetek, mikor csak a kiemelés lehet a megoldás. Szörnyű, elviselhetetlen történetek ezek. Mégis azt gondolom, azon kell dolgozni, hogy a szülők alkalmasak legyenek a gyerekek családban nevelésére.

Az ilyen esetek mindig felvetik a kérdést, van-e értelme ennek a munkának. Sokak szerint nincs, De én mindig oda lyukadok ki, hogy muszáj csinálni. Összeszorított foggal, de muszáj. Nézni, segíteni a gyerekeket, a családokat, észrevenni az utat, amelyen elindíthatóak. És bízni abban, hogy végig is tudnak menni rajta. Hogy sikerül nekik. Először csak egynek, aztán többnek is, és a hatásuk a közösségre is visszagyűrűzik majd.

A kiemelt figyelmet ma az iskolarendszerben többnyire azok kapják meg, akik tehetségükkel tűnnek ki. Eredményesek a tanulmányi versenyeken, megbízhatóan teljesítenek, partneri szülői háttérrel. Ők azok, akikre érdemes figyelni, sikert hoznak az iskoláknak, és a pedagógusoknak is. Náluk láthatóan megtérül a befektetett munka.

Vannak gyerekek, akiket az ember a rengeteg balhéról jegyez meg – ezeknek persze érthető oka van, ha az ember ismeri a családot, a körülményeket. Vannak, akik felnőttként is ilyenek maradnak: balhézók, kötekedők, akiket jobb elkerülni. De sokszor megélem azt is, hogy a kezelhetetlen gyerek sok cirkusza csak emlék marad, mert felnőttként teljesen más emberré válik.

Vannak halmozódó hátrányok. Mind olyan, ami a kirekesztést támogatja. A generációs szegénység önmagában is nagy teher, megtörni az eleve elrendeltet nem egyszerű. Aztán ott a cigányság, amivel szemben, ha a rasszjegyek láthatók, nem túl toleráns a többség. Ha pedig ez még LMBTQ érintettséggel is párosul, ez már szinte reménytelen.