L. Ritók Nóra: Sodródva

Képek: az Igazgyöngy Alapítvány archívumából

L. Ritók Nóra

Sok terhet cipelnek magukkal a generációs szegénységbe született gyerekek. Kívülről nézve ebben sokszor az a legfájdalmasabb, hogy ők nem is értik, nem is érzik. Mivel ebbe nőnek bele, számukra ez lesz a természetes.

A sajátos nevelési igényű gyerekeknél különösen érzi ezt az ember. A rendszer két csoportban gondolkodik róluk ma: vannak integrálhatók és nem integrálhatók. Ez utóbbi speciális iskolát jelent, akár bentlakással is, megfelelő szakemberekkel. Az integrálhatók   normál” iskolában tanulnak, speciális tanterv szerint. A szegénységben élő, képzetlen szülők ebből azt értik, hogy  másfajta könyvből” tanulnak. Az iskolák zöme nincs felkészülve ezeknek a gyerekeknek az integrált fejlesztésére, utazó fejlesztő pedagógusból is kevés van a leszakadó térségekben, így a fejlesztésük nem túl hatékony. Sokan, főleg a magatartási gondokkal küzdők, egyéni munkarend szerinti (korábban ezt nevezték magántanulónak) státuszba kerülnek, a csendesebbeket végiggörgeti a rendszer. A középiskolából sokszor már kimaradnak.

Felnőttként pedig még esélytelenebbek. Akkor már senki nem törődik azzal, milyen tudással, készségekkel, döntési és életvezetési képességgel bírnak. Nincs rájuk figyelő intézmény; csak sodorja őket az élet.

A lány elég speciális helyzetből került hozzánk. Az anyja is, és a négy testvéréből hárman szintén sajátos nevelési igényűek, az apja pedig már régen meghalt. Mindent megpróbáltunk, hogy a gyerekek a családban maradjanak: bevontuk a nagyobb családot is, segítettünk az eseti gondnokságban, igyekeztünk mindenre figyelni. Nem tudom, jó döntés volt-e; talán, ha mégis kiemelik a családból őket, másképp alakulnak a dolgok. De nem sok az esélye, hogy az állami gondoskodásban szerencsésebb fordulatot vett volna a gyerekek élete.

Az egyetlen ép lány, ahogy felnőtt, az első párkapcsolatába menekült. Már nem él velük.

A család helyzete önmagában sem lett volna egyszerű, pláne nem egy szegregátumban. Az özvegyi nyugdíj, a sajátos nevelési igény miatt emelt szintű családi pótlék, és az árvasági ellátás együttes összege értelmezhetetlenül nagy volt abban a közegben. Az anya megvezethetősége, pénzügyi tudatosságának teljes hiánya uzsorába sodorta őket. Sokáig rettegésben éltek.

Mélyen belém égett a történet, mikor – már az általános iskola vége felé – a lány egy kést vitt magával az iskolába, és fenyegetőzött vele. Korábban is voltak már érthetetlen kijelentései, ezért végül gyermek pszichiátriára került. A kezelés után, amikor hazajött, hetekig mondta, hogy vissza akar menni. Vissza, a kórházba. Mert ott jobb volt. Milyen élet az, amikor egy gyerek a kórházban jobban érzi magát, mint otthon?

A másik történet, ami róla, róluk eszembe jut: amikor hazakísértem a két kisebbet a nyári programunkról, odarohantak az ételhordóhoz, amiben a nyári iskolai gyermekétkeztetés keretében két ebédet kaptak – de az már üres volt. A két nagyobb lány megette, mire ők hazaértek.

Aztán véget ért az általános iskola, a középiskolából a lány gyorsan kimaradt. Otthon volt a nővérével, anyjával és a két kisebb testvérével. Próbáltunk még mindig valami előremutató dolgot kitalálni, bár pontosan tudtuk, hogy a foglalkoztatása szinte esélytelen. Mikor egy gondnokság alatt álló, sérült fiúval szerelembe esett, előtérbe került a terhesség lehetősége. Végül, az egészségügyi ellátórendszerrel összefogva sikerült megoldanunk a dolgot: bár a fogamzásgátló injekció elég durva beavatkozás, de ez volt akkor a legjobb lehetőség.

Egyre inkább éreztük, hogy kicsúszik a kezünkből. Prostituálódott. Néha még felbukkant a faluban, de aztán hónapokig nem láttuk. Sodródik, szinte öntudatlanul, nem élve meg az áldozat szerepét: néha kényszerítve, néha a saját akaratából. A saját akaratot a rendszer értelmezi így. Amikor segítséget kértem, az volt a válasz: érjük el, hogy áldozati helyzetben érezze magát, tegyen feljelentést és tartson is ki amellett, hogy prostitúcióra kényszerítették! De ez esélytelen. Neki ez az út kínálkozott, és abban szocializálódott, hogy az erősebb akarata érvényesül. Azt el kell fogadni. És neki is azt kell akarni. Mert nincs más út.

Neki, egyedül, nincs. Mi pedig kevesek voltunk ahhoz, hogy más út is legyen számára. Ahhoz ugyanis egy más rendszer kellene.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!