Vannak elhatározások, megtorpanások, aztán új lendülettel nekifeszülések. És vannak csodás találkozások, melyek akkor és ott körvonalazódnak, amikor a leginkább szükséges.
esélyegyenlőség
„Azt mondták, van itt egy nadrágos nő, ide kellett jönnöm, hogy megnézzem magamnak!”
Bajban van az oktatás, ez nyilvánvaló. A rendszerváltás óta emlegetjük a kor változó kihívásait, a pedagógiai paradigmaváltás szükségességét, a tanterv újratervezését, amiből mindig tananyagbővüléssel és egyre korszerűtlenebb fókuszokkal jövünk ki.
Ilyenkor, mikor nagyon sokat dolgozunk az alapítványnál azon, hogy a karácsony ünnep legyen ott is, ahol nélkülünk ugyanolyan nélkülözéssel teli nap lenne, mint a többi, mindig visszagondolok a korábbi évekre is. Vannak képek, melyeket sosem fogok elfelejteni.
Van, akinek már a születése pillanatától szüksége van támogatásra, segítségre; világosan látszik, hogy a hátrányok már akkor, de néha még hamarabb, már a magzati korban meghatározzák egy-egy gyerek életét, jövőjét. Máskor eleinte úgy tűnik, hogy minden rendben, aztán történik valami, és kiderül: mégsem. A problémák sokáig maradnak a zárt ajtók mögött. És mire kívül kerülnek, addigra néha már túl késő. De van, hogy időben sikerül megoldást keresni.
Cukrot karácsonyra? Nem lesz könnyű…
Vannak helyzetek, mikor semmi sem úgy alakul, ahogy kellene. Amikor az élet közbeszól, és megakasztja az álmokat. Mikor másfajta felelősség jelenik meg az életben, ami átírja a jövőt. Mikor meg kell próbálni ott megkeresni a boldogságot, ahonnan az egyetlen lehetőségnek a menekülés tűnt.
Mikor tolnak előre egy nőt, hogy tegye kockára a hírnevét és a karrierjét?
Sokszor előfordul ebben a munkában, hogy alig van kimutatható előrelépés egy-egy gyerekkel. Nem egyszer csak abba tudunk kapaszkodni, hogyha mi nem vagyunk, talán még rosszabb fordulatokat vesz az életük. Persze ez csekély vigasz, és nem is bizonyítható. De néha nekünk is muszáj elhitetni az effélét magunkkal, hogy bírjuk.
Sokszor előfordul, hogy az ember pontosan meg tudja jósolni, milyen jövő vár egy-egy gyerekre. Gyakran elég ehhez ismerni a családot, az átörökített szocializációs mintákat, az életstratégiát, a körülményeket.
Egy társadalmi vállalkozás története
Sokszor kérdezik tőlem: fel tudsz-e mutatni nagy sikereket? Olyan gyerekeket, akik képesek voltak kitörni a szegénységből, és eljutottak, mondjuk, az egyetemig?
Időről-időre foglalkozunk olyan kezdeményezésekkel, amelyek valamiképpen a jóllétet szolgálják. Hol úgy, hogy egy egész közösséget hoznak létre, ahol az összefogás ereje nyújt támogatást; hol úgy, hogy hosszabb távú programmal segítik az arra épp rászorulókat; hol egy-egy szakmai életút természetes részeként. Mi pedig úgy tudunk ebben közreműködni, hogy felkutatjuk és bemutatjuk ezeket a hétköznapi hősöket.
Sokat töprengek egy-egy gyereksorson. Mert néha nehéz eldönteni, mi a jobb: ha egy gyerek marad a nehéz családban, vagy állami gondozásba kerül? Sajnos nem tudok egyik döntés mellett sem több sikertörténetet felsorakoztatni. Persze vannak esetek, mikor csak a kiemelés lehet a megoldás. Szörnyű, elviselhetetlen történetek ezek. Mégis azt gondolom, azon kell dolgozni, hogy a szülők alkalmasak legyenek a gyerekek családban nevelésére.
Egy másfajta társadalom kellene. Olyan, ahol az ember a fontos.
Az ilyen esetek mindig felvetik a kérdést, van-e értelme ennek a munkának. Sokak szerint nincs, De én mindig oda lyukadok ki, hogy muszáj csinálni. Összeszorított foggal, de muszáj. Nézni, segíteni a gyerekeket, a családokat, észrevenni az utat, amelyen elindíthatóak. És bízni abban, hogy végig is tudnak menni rajta. Hogy sikerül nekik. Először csak egynek, aztán többnek is, és a hatásuk a közösségre is visszagyűrűzik majd.
A kiemelt figyelmet ma az iskolarendszerben többnyire azok kapják meg, akik tehetségükkel tűnnek ki. Eredményesek a tanulmányi versenyeken, megbízhatóan teljesítenek, partneri szülői háttérrel. Ők azok, akikre érdemes figyelni, sikert hoznak az iskoláknak, és a pedagógusoknak is. Náluk láthatóan megtérül a befektetett munka.