L. Ritók Nóra

Vannak helyzetek, mikor semmi sem úgy alakul, ahogy kellene. Amikor az élet közbeszól, és megakasztja az álmokat. Mikor másfajta felelősség jelenik meg az életben, ami átírja a jövőt. Mikor meg kell próbálni ott megkeresni a boldogságot, ahonnan az egyetlen lehetőségnek a menekülés tűnt.

A fiú képességeivel sosem volt baj. Ma sincs: nyitott, érdeklődő. Sikerrel érettségizett le, annak ellenére, hogy voltak egészségügyi problémái. Mikor megismertem, az anyja már egyedül nevelte a testvérével, és volt még velük egy kisebb gyerek is, egy másik kapcsolatból. A családhoz tartozott még a nagymama is, és később még egy gyerek: a fiú nővére nagyon fiatalon szült, és a családdal élt ő is.

A fiú az érettségi után volt, hogy elhagyta a szülői házat: hallottunk róla, hogy munkát keres, de aztán mindig visszatért. Közben az anyja és a nővére is többször ment el és tért vissza…együtt is, külön is. Hol életvitelszerűen, hónapokra, hol csak dolgozni, hetekre. Nehezen követhető utak, kapcsolatok jellemezték a családot.  Igazából azt hiszem, ez a fiú mindig kereste önmagát, a helyét, a jövőjét, és volt benne valami furcsa, különös felelősséggel terhelt felnőtt-tudat, még akkor is, mikor a kora miatt ez egyáltalán nem lett volna jellemző – és a közegnek, amiben élt, sem volt ez soha sajátsága.

Aztán szólt, hogy szeretne nálunk dolgozni, a társadalmi vállalkozásban. Megmondta mindig előre, hogy a nyári hónapokban elmegy: a kínálkozó külföldi idénymunka nagyságrendileg jobban fizetett, mint mi, és ezt el is fogadtuk, hiszen a mobilitás támogatását is feladatunknak érezzük. A munkájával sosem volt baj, pontosan dolgozott, nem vitatkozott a többiekkel, terveztünk is vele, hiszen nyilvánvaló volt, hogy számíthatunk rá, akár helyi vezetői szerepben is. Sikerrel bekapcsoltuk a fiatalok vitakörébe a tanodában, és online angoltanulást is tudtunk biztosítani számára – ezt is ő kérte, hogy nyelvet tanulhasson, mert a későbbiekben külföldi munkát keresne. Nemcsak idénymunkát, hanem folyamatosat.

Az előző nyári keresményéből elkezdte a gépkocsivezetői tanfolyamot, sikerrel letette az elméleti vizsgákat, és már épp a gyakorlati rész megkezdése előtt volt, amikor egyik kollégánk visszaélt a bizalmunkkal, és erről ő is tudott, ám nem szólt, hanem kapcsolódott hozzá. Még, ha nem is úgy, mint ő, de kapcsolódott. Épp ekkor járt le a szerződése, és el is ment, a korábban már jelzett nyári idénymunkára. Sajnáltuk: nem azt, hogy elment, hanem, hogy belekeveredett egy olyan ügybe, ami őt is besározta, megingatta a bizalmunkat, és derékba törte a tervezett foglalkoztatási ívet.

Az elengedés ebben a munkában nem könnyű feladat. Megismered valakinek az életét, a tudását, a lehetőségeit, hiszel benne, beállsz mögé, támogatod, hogy sikerüljön másnak lennie, más életstratégiát építenie. Aztán kiderül, hogy kevés vagy: a szocializációs minta erősebb, és a végén ott maradsz, becsapottnak érzed magad, azt látod, hogy kihasználtak, megvezettek, a befektetett energia, munka, pénz mit sem ért. Alulmaradtál. Ilyenkor az illetőt el kell engedni, hiszen világos: csak te akarod a változást, ő meg nem érti, nem akarja, másképp képzeli. Tipródsz egy darabig, mit kellett volna másképp, aztán próbálsz kapaszkodni a sokat ismételt mondatba: nem lehet mindenkit megmenteni. De nagyon nehéz ez. És mindig várod a csodát, a visszatérést.

A fiúról is lemondtunk.

Aztán az élet máshogy rendezte a folytatást. Tudtuk, hogy az anyja beteg, de váratlanul felgyorsult a folyamat, rosszabb állapotba került, és hamarosan meg is halt. A fiú most már ténylegesen családfő-szerepbe került; nemcsak azért, mert valahogy ő volt mindig a biztos pont a családban, hanem azért is, mert a kiskorú öccsének ő lett a gyámja, és ott van még a nagymama is, akinek egyre inkább támaszra van szüksége.

A temetés után jelentkezett, hogy jönne vissza dolgozni. Ilyen hamar, egy negatív, konfliktusos történet után nem szoktunk visszavenni senkit, mindig hagyunk időt a visszarendeződésre, a közösség miatt is. De most át kellett gondolnunk, hiszen itt több tényező is felmerült. A közmunkához nem tudott kapcsolódni, mert 25 év alatti. Dolgozni sem tudott, mert nem hagyhatta magára a családot, akikről most már neki kell gondoskodni. Viszont jövedelemre szüksége volt, éppen a család miatt. Visszavettük hát.

Most dolgozik, befejezi a jogosítványszerzést… és, ha már az élet így hozta, egy darabig biztosan marad nálunk. Mert csak állandó jelenléttel tudja megszervezni a családi életüket. Persze így felmerülhet, hogy mi lesz az ő saját életével? Tud-e itt, ebben az elszigeteltségben  párkapcsolatot találni? Lesz-e így valaha saját családja? Tudunk-e neki perspektívát adni, amiben a kreativitását kibontkoztathatja? Meg tudunk-e bízni benne újra úgy, hogy tervezhessünk vele?

Nem tudni. Most a visszatérést éljük. Most ennek örülünk. Aztán majd meglátjuk, hogy alakul. Próbálok optimista lenni vele kapcsolatban. Újra hinni benne.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!