Az ilyen esetek mindig felvetik a kérdést, van-e értelme ennek a munkának. Sokak szerint nincs, De én mindig oda lyukadok ki, hogy muszáj csinálni. Összeszorított foggal, de muszáj. Nézni, segíteni a gyerekeket, a családokat, észrevenni az utat, amelyen elindíthatóak. És bízni abban, hogy végig is tudnak menni rajta. Hogy sikerül nekik. Először csak egynek, aztán többnek is, és a hatásuk a közösségre is visszagyűrűzik majd.

A kiemelt figyelmet ma az iskolarendszerben többnyire azok kapják meg, akik tehetségükkel tűnnek ki. Eredményesek a tanulmányi versenyeken, megbízhatóan teljesítenek, partneri szülői háttérrel. Ők azok, akikre érdemes figyelni, sikert hoznak az iskoláknak, és a pedagógusoknak is. Náluk láthatóan megtérül a befektetett munka.

Az igazi falusi kocsma nyilván jóval több, mint „vendéglátóipari egység”, ahol alkoholt lehet fogyasztani. Más kérdés, van-e még igazi falusi kocsma; és ha nincs, hová tűnik. Sivák Zsófia képei erre keresik a választ, miközben felidéznek egy sosemvolt, talán csak a képzeletben élő világot.

Vannak gyerekek, akiket az ember a rengeteg balhéról jegyez meg – ezeknek persze érthető oka van, ha az ember ismeri a családot, a körülményeket. Vannak, akik felnőttként is ilyenek maradnak: balhézók, kötekedők, akiket jobb elkerülni. De sokszor megélem azt is, hogy a kezelhetetlen gyerek sok cirkusza csak emlék marad, mert felnőttként teljesen más emberré válik.

Csaknem 30 évvel ezelőtt, 1992. július 22-én avatott fel egy buddhista szentélyt a XIV. Dalai Láma a Nógrád megyei Tar községben. Ott voltam az avatáson, s most, hogy közeledik a harmincadik évforduló, visszamentem és megnéztem, mi lett a kicsiny sztúpából, s azóta hogyan élnek együtt a katolikus falu lakói a tibeti vallás gyakorlóival. Előre elárulom a kulcsszót: buddhista békében.

Akárhányszor szóba került eddigi életem során bármilyen társaságban, hogy én imádom Erdélyt és körülbelül 20 alakalommal jártam már ott, mindig ugyanaz a három kérdés jött: Ittál jó szilvapálinkát? Láttál medvét? Ugye szűkszavúak a székelyek?