Tardos János
Monoszlói támaszpontomról a minap, egész pontosan múlt vasárnap, egy kisebb baráti társasággal beautóztunk a 18 km-re fekvő Tapolcára, ahol a szépen rendbehozott régi zsinagóga épületében a kis számú, de lelkes alkalmi hallgatósággal egyetemben megnéztük és meghallgattuk Hangodi László ifjú helytörténészt, aki a tapolcai zsidóság eseménydús évszázadairól tartott nekünk egy rövid, 45 perces, de azért elég átfogó információkat nyújtó előadást. Ennek tanulságai – legalábbis számomra és első hallásra – az alábbiak.
Tapolca régen Zala megyéhez, hogy ne mondjam: Zala vármegyéhez tartozott, a tapolcai járás volt annak a legkeletibb csücske. Azután 1950-ben Veszprémhez csatolták, fogalmam sincs, miért, talán hogy így többségbe kerüljenek valahol az ipari munkások, vagy hogy Mindszentyt üsse meg a guta a börtönében, ma már mindez a múlt ködébe vész. Az is lehet, hogy csak az imperialistákat vagy Tito láncos kutyáját akarták ezzel összezavarni, esetleg Rákosi rosszat álmodott, és hajnalban felriadva véletlenül kiöntötte a reggeli kávéját az ország stratégiai térképére. Se jobb, se rosszabb nem lenne nekünk, ha ez akkor nem esik meg vele. A tanulság az, hogy a történelem mozgatórugói a jelenből visszatekintve néha elég zavarosak, nehezen kibogozhatók, és nem is mindig érdemes ilyesmin való töprengéssel elcseszni a drága időt.
Vannak viszont más történelmi események, amelyek valami tanulságot ma is hordoznak magukban, és ezek vizsgálata alkalomadtán akár hasznos is lehet, ha elmélyedünk kicsit a részletekben, és közben ügyelünk rá, hogy gondolataink ne nagyon kalandozzanak el, ahogyan arra Örkény is felhívta egyszer a nagyközönség figyelmét.
Aránylag közismert, hogy Magyarországon általában, de konkrétan Tapolcán is volt egy többé-kevésbé dinamikus fejlődési időszak, amelyet talán polgárosodásnak is fel lehet fogni. Persze mindenféle időszakokra nyilván fel lehet osztani a múltat, és ezek a rövid fejlődési, illetve hosszabb hanyatlási ciklusok elég szabálytalanok is bírnak lenni, kései utód legyen a talpán, aki ezekből törvényszerűségeket, tanulságokat képes levonni. A múlt persze elmúlt, és sokkal egyszerűbb bambán, tátott szájjal nézni, s közben katatón módon ismételgetni az iskolában tanult évszámokat: 896, 1222, 1526, 1789, 1848-49 és a többi.
Ugyanakkor kétségtelen, hogy közelebbről megvizsgálva a lepergetett századokat, még az aránylag figyelmetlen, hebehurgya szélesebb népesség tagjaiban is felmerülhet, hogy az események, a folyamatok nem lineárisan, egyik irányból a másikba, zökkenők nélkül haladnak, araszolgatnak előre, hanem eléggé hektikusan, rángatózva, előre-hátra döcögve: honfoglalás, tatárjárás, Árpád-ház, Aranybulla, Mohács, török, Habsburg, Rákóczi, Martinovits, Kossuth, Deák, Tiszaeszlár és a többi. Nem volt ez másképp Tapolcán és környékén sem. Itt is folytak végvári harcok, elnéptelenedett az egyébként szép, termékeny vidék, azután a közvetlen vész elmúltával a gondos földesurak igyekeztek ismét szorgos kezeket csábítani az átmenetileg megműveletlen földjeikre, s így korszakról korszakra hullámzott, változott a népesség szociális, vallási és nemzeti összetétele is, hogy végeredményben és hosszabb távon mindenkiből rendes magyar adófizető polgár váljék.
Ilyen módon aztán butaság lenne azt állítani, hogy mi nem vagyunk mások, mint a honfoglaló hét vezér egyenesági leszármazottai, mert őseink jöttek innen is, onnan is, keletről és nyugatról, ki korábban, ki későbben, akárki megmondhatja, ha egyszer bedőlt már a hülye divatnak, és genetikai térképet állíttat fel magáról valamelyik pénzkicsaló internetes fórum biztatására és harsány kárörvendő kacagása közepette. Heveny súrlódások közben keveredett itt, ezen a vidéken is össze a magyar, a német, a szláv és a zsidó, hogy az időben vagy térben távolabbi keveredésekről most ne is essék szó.
Ami Tapolcát illeti, a 19. század közepén kezdődött dinamikus fejlődési szakasz motorja a szőlészet-borászat és az egyéb irányú mezőgazdasági jellegű kereskedelem volt. Ez az akkori, gyorsan kapitalizálódó környezetben azt is jelentette, hogy egyesek a szorgalmuk, hozzáértésük, ügyességük vagy ügyeskedésük folytán szépen meggazdagodtak, és olyan helyzetbe kerültek, hogy magukkal húzták, mint mozdony a vonatot, magát a várost is felfelé, a fejlődés útján. Voltak, akik önzetlenül vagy épp önző módon templomot, iskolát, kocsmát, szállodát, bortermelő nagyüzemet hoztak létre, miközben a település persze maga is gyors városiasodásba kezdett, a főtéren és a főutcán megépültek az első kényelmes és szép emeletes házak, s egyesekben nagyképűen felmerült már a fürdőszoba és az angolvécé iránti korai, talán a többség szemében felháborító luxusnak tűnő igény is.
Tapolca életében ez a korszak nem egycsapásra, egyik pillanatról a másikra jött el, hanem lassú fejlődés eredménye volt, de ami azt illeti, nagyobb lendületre furcsa módon éppen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után, az úgynevezett Bach-korszakban jutott. Tény, hogy akkor épp nem kellett háborúra készülődni, egy-két nehéz év elmúltával az elnyomás is kezdett lazulni, a bujdosók is hazatérhettek, és lendületet kapott az ipari fejlődés, fellendült a kereskedelem: gőzgép lett és vasút. Ami pedig a mezőgazdaságot és a borászatot illeti, egyre nőtt a termelékenység, javult a minőség, és a hazai piac mellett szélesebbre nyíltak a nemzetközi kereskedelem lehetőségei is, elsősorban Bécs, Ausztria felé.
Korábban, a tisztán feudális berendezkedés idején évszázadokig tiszta volt a képlet: a kevés gazdag, nagybirtokos főnemesi család tagjai ültek a kastélyaikban, a balga földmíves köznép pedig reménytelenül robotolt, hűbéreskedett, tíz évet lehúzott a császár katonájaként és egész életében fizette a tizedeket. De most más világ jött, a vállalkozóké és a proletároké. Erről talán Marx tudna bővebben mesélni, de annyit mi is megjegyezhetünk, hogy megnőttek és közelebb kerültek egymáshoz az emberek közötti látható társadalmi különbségek, és a távoli várak, kastélyok, egyházfői paloták mellett és helyett gombaként nőttek ki a földből a kúriák, városi emeletes házak, kényelmes polgári otthonok, miközben azért a többség továbbra is csak tyúklépésekben haladt előre, a napi fárasztó robot után a földpadlós perifériákon és bűzös italmérésekben múlatta az idejét.
Az már akár a véletlen számlájára is írható, habár a figyelmesebb szemlélő talán ebben is fedezhetne fel némi törvényszerűséget, de akárhogy is, tény, hogy Tapolcán a feltörekvő gazdagodók között szép számmal találunk betelepülőket, elsősorban a nyugati irányból Magyarországra érkezett zsidó családokat, bortermelőket, kereskedőket, akik nyelvükben, vallásukban, szokásaikban eleinte kilógtak a többségi népességből, és csak lassan, lépésről lépésre asszimilálódtak, váltottak nyelvet, nyertek polgárjogot. Ami pedig a vallást illeti, bosszantóan különcködtek, vasárnap helyett szombaton tartottak ünnepnapot, mentek templomba, és erről a szokásukról eleinte egyáltalán nem, és azután is csak lassan, vonakodva, ímmel-ámmal mondtak le. A németekkel, szlávokkal és a többi frissen ide érkezett betelepülőkkel ellentétben ráadásul ők sokáig csak egymás között házasodtak, mintha bizony mi, többségi magyarok nem lennénk elég jók nekik.
Ilyen körülmények között elkerülhetetlenek és szinte törvényszerűek bizonyos súrlódások. És mivel az egyszerűbb magyarázatok könnyen utat találnak a tiszta lelkekhez, elsősorban a társadalom mélyebb rétegeiben, de azért valamilyen mértékben magasabbra is kisugározva új életre kap a középkori múltból ránk maradt antiszemitizmus, amely Tapolcán is, másfelé is az országban végigkíséri a felgyorsult zsidó emancipációt, beilleszkedést, mint egy távoli, halkabb, de azért időnként felerősödő háttérszólam.
A töretlen fejlődést, az egyre zökkenőmentesebb együttélést így aztán időnként megtörik a spontán ellenérzések, felhalmozódnak és robbanáspontig hergelődnek a vélt vagy valós sérelmek és ellentétek, és még az is megesik, hogy egyszer csak kitörnek a pogromok. Hogy éppen mikor és pontosan miért, azt sokszor nem is olyan könnyű megmondani, de azért van egy bizonyos séma, ami időnként ismétlődik.
A dolog általában a fejekben kezdődik, ahol megfogannak bizonyos gondolatok, amelyek aztán felerősödnek, támogatást kapnak felülről, ideológiává fejlődnek, bekerülnek a politikai térbe, az országos nyilvánosságba, polgárjogot nyernek a közbeszédben, és a sajtó útján elterjednek országszerte. Ez már a modern világ, nem lóháton terjednek a hírek. Jön a vonat, azon az újság, aztán majd a telefon és lassan megszólal a rádió is.
De egyelőre mi van? A tiszaeszlári pör felborzolja a kedélyeket, elszörnyednek az emberek a borzalmas gaztett hallatán: a szegény, ártatlan keresztény szolgálólány vérét veszik a gonosz zsidók, csak hogy a pászkába keverhessék, bármi is az, valami ijesztően rejtélyes vallási sütemény. Ami Franciaországban Dreyfus-per és Émile Zola, az nálunk Tiszaeszlár és Eötvös Károly, és ezen a téren, büszkén ki lehet jelenteni, hogy miénk az elsőség.
Megjelenik és politikai magasságokba emelkedik az antiszemitizmus. Már a kocsmák mélyén is minden nap tárgyalják, s lassan cselekvéssé erősödik. Hát, ezt azután már mégsem hagyhatjuk szó nélkül, lakoljon meg a gaz, és majd mi is jól megmutatjuk – valahogy ez az irány afelé, hogy a szó cselekvéssé váljon. És persze az észérvek vagy a tények egyre kevésbé számítanak. Amit Eötvös vagy Zola mond, sokkal bonyolultabb, fura, szokatlan szavakkal tűzdelt, távolról sem olyan egyszerű és népszerű, mint maga a vérvád, az árulás, a nyilvánvaló emberi gonoszság, amely minden nap szembejön az utcán. Közeli ismerős, ha nagyon akarjuk, magunkban is felfedezhetjük.
A gonosz tiszaeszlári zsidók pere 1882-83-ban zajlott le, és bár őket végül felmentették, az indulatok országszerte olyannyira felhevültek és szétsugározódtak, hogy 1883. szeptember 4-ének éjszakáján Tapolcára is elértek, minek következtében emberhalál szerencsére nem következett be, azonban számos főtéri és főutcai bolt és üzlet kirakata betöretett, a bennük tárolt értékek kifosztattak, ami iható volt, megivódott, ami éghető volt, felgyújtódott, ami elhordható, széthordódott. Hasonló események zajlottak le Badacsonytomajon, Lesencetomajon és Diszelben is, majd Taliándörögdön és Raposkán. A rendzavarások lecsillapítására előbb egy századnyi katonaságot indítottak útnak Győrből, azonban sajnálatos módon gyalog, de még ezek megérkezése sem lévén elég elrettentő erejű, később még egy századnyi lovasságot és további két századnyi gyalogos haderőt is utánuk kellett küldeni. Két hónapig tartott ez a rendkívüli állapot, míg végre valóban lecsillapodtak valamennyire a kedélyek.
Mindez persze amatőr zajongásnak hathat a későbbi események tükrében. Az elveszített első világháborús kaland, a vörösterror és a trianoni országvesztés traumája, valamint Horthy apánk legitimációjának megerősítése 1919-ben ismét megkívánta az antiszemita propaganda országos hatáskörű felerősödését, a fehérterror pedig egy időre polgárjogot adott a véres utcai lincselésnek is.
Az új idők új dalai nem sokkal a Tanácsköztársaság bukása után, szeptember 9-én és 10-én érték el Tapolcát és a mellette fekvő Diszelt. Itt nem is kellett Horthy fehérterrorista különítményeseinek gyilkolniuk, mert a dolgot magára vállalta egy civil szervezet, az Ébredő Magyarok Egyesülete, amely előbb antiszemita plakátokkal terítette be a két községet, majd két zsidót nyilvánosan jól elvertek. Végül pedig egy világítórakéta este 8 órai égre lövése jelezte mindenkinek, akit illetett, hogy megkezdődhet az igazi pogrom, amelyben végül Tapolcán a szabad rabláson, romboláson és fosztogatáson kívül két embert meglincseltek, két másikat pedig súlyosan megsebesítettek. Aznap éjjel még kilenc vagy tíz diszeli zsidót is meggyilkoltak, egy zsidónak nézett keresztény tanítót meg nagyon megvertek. Az erőszakoskodásoknak a további leírásától ezúttal megkíméljük a kedves olvasót, aki biztos lehet benne, hogy a későbbiekben a törvényes rend helyreállt, s a társadalom békésen kivárta 1944-et, amikor is ez a probléma hosszabb távon is nyugvópontra került.
De most vissza Monoszlóhoz, meg az engem hajtó érdekekhez. Azt már mondtam, hogy az én 1996-ban vásárolt, ma már több mint 145 éves parasztházamban elhurcolásukig zsidók laktak, Grósz néni, a fűszeres, a rokkant, púposan született fiával, Sanyikával. Ők nem jöttek vissza Auschwitzból, és nyilván voltak még mások is, akikre ma már senki sem emlékszik – de én mégis szeretném, ha az egykori falubeliek után maradna valami. Ha már sírhely, sírkő nem is, egy-egy botlatókő, amire a nevüket felvésethetnénk.
Tapolcán vannak ilyen emlékek, de másutt a környéken nemigen. Pedig Keszthelyen valaha 6000 zsidó élt, de tudom, hogy Köveskálról és Kékkútról is hurcoltak el a csendőrök ottani lakókat.
Szóval, szerintem nem ártana, ha ki-ki megnézné itt a divatba jött Balaton-felvidéken, kik laktak valaha az ő mostani víkend- vagy lakóházában, s ha érdekli a dolog, fogjunk össze, kérjünk egyszerre többen is botlatóköveket.
Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!