Popper Gábor
1933. november 19-én, Budapesten megszületett egy kisfiú. Úgy tűnt, nem örül ennek az eseménynek, mert nem igazán akart enni. Sem anyatejet, sem tápszert. Igazából semmit. Aztán a család gyerekorvosa már nem tudott mit kitalálni, és azt javasolta, próbálkozzanak gyenge húslevessel. És láss csodát, Popper Péterke rávetette magát a húslevesre és elkezdett fejlődni, noha egy jó darabig semmi mást nem volt hajlandó enni. Talán úgy döntött, a húsleves az, amiért érdemes ezen a világon maradni. Tény, egész életében ez volt a kedvenc levese. Marhahúsból, sok zöldséggel; mikor már nagyobbacska lett, maceszgombóccal.
Szépen cseperedett és boldog volt. Egy óvó, biztonságos zsidó családban élt. A Bethlen téri főrabbi, Mandel Mihály volt az egyik nagybátyja. A mama jó nevű kozmetikai szalont vezetett, a papa volt a Magyar Ásványolajipari Társaság vezérigazgatója.
A kis Péter istenítette apját, erősnek, legyőzhetetlennek tartotta ezt a hatalmas – több, mint 185 cm magas – embert. Egészen addig, amíg 1944 őszén az akkori Mussolini-téren (ma Oktogon), nyilas suhancok meg nem pofozták az apját. És nem ütött vissza. A kisfiú akkor érezte, hogy valami megváltozott, vége a biztonságának. Jött a nyilas terror, jött az álnéven való bujkálás, végül a felszabadulás. A kisfiúba örökre bevésődött, hogy őt itt meg akarták ölni. És ennek megfelelően átszakadtak az erkölcsi gátak egy időre. Vad, fékezhetetlen kamasz lett, aki gimnáziumban a tanterem közepén kisebb tüzet rakott, föléje akasztott egy kondért, abba beletette a biológia szertárban talált emberi csontvázat és kiírta a táblára, hogy Tanárfőzde. Nem tolerálták túlságosan, de ki sem csapták. Kapott egy ejnye-bejnyét. Valahogy akkor a tanárok is mások voltak. Egyik órán dolgozatírás közben a padtársa nem hagyta békén, mire Péterke elküldte a p….ba. A padtárs azonnal kirohant a katedrára a tanárhoz azzal, hogy: „Tanár úr, a Popper azt mondta, hogy menjek a p…ba!” A tanár egy darabig még olvasott, aztán miután a fiú nem mozdult, lassan felemelte a fejét és azt mondta: „Édes fiam, most fizikaóra van, nem mész sehova!” És az ügy le volt zárva.
Aztán elindult a karrier: egyetemek, tudományos munka, televíziós műsorok, könyvek, előadások. És 1960-ban megszülettem én. Ezzel elkezdődött kettőnk fura, kívülállók számára talán nehezen érthető kapcsolata.
Szüleim elváltak, 3 éves koromtól anyám nevelt. Én apám világában vendég voltam. Tizenhat éves koromig elég felületes volt a kapcsolatunk. Vasárnapi apuka volt: időközönként elvitt állatkertbe, vidámparkba, ebédelni. Minden ünnepkor meglátogatott minket, a karácsony délutánokat is mindig nálunk kezdte. Visszagondolva erre a korai időszakra úgy érzem, mintha a Bambi című mese elevenedett volna meg, ahol mindig ünnep volt a Herceg ritka látogatása. Annyira más volt kettőnk világa, hogy egy kisfiú számára néha érthetetlen volt a különbség. Apám mindig nagy társasági életet élt, mindig volt valakije. Előszeretettel szeretett bele gyerekes anyákba. Érdekes módon mindig olyanokba, akik számomra is teljesen elfogadhatók voltak. Ma úgy emlékszem, hogy engem a gyerekek sem zavartak; Apu erre másképp emlékezett, de ma már kideríthetetlen, talán nem is igazán fontos, hogy is volt valójában.
Aztán 1976-ban történt valami: kapcsolatba került egyik könyve (A színes pokol) kapcsán egy színésznővel. Nagy szerelem lett belőle. De olyan nagy, amire apám majdnem ráment érzelmileg is és egzisztenciálisan is. Egy évig tartott, aztán apám véget vetett a kapcsolatnak. Ennek a szerelemnek két nagy haszna lett: Az egyik egy remek színdarab, ami ebből a viszonyból, erről a viszonyról született. A Pesti Vigadó színháztermében zajlottak az előadások, nem is kevésszer került színre, Moór Marianna és Balázsovits Lajos szereplésével. Elfogultság nélkül állítom: ritkán láttam ennyire jó darabot a férfi és nő kapcsolatáról. Sajnos egy idő után egyeztetési nehézségek miatt lekerült a színről: ma is dolgozom azért, hogy hátha valaki ráharap és újra bemutatja valamikor.
A másik és sokkal fontosabb következmény az lett, hogy nagyon közel kerültünk egymáshoz, mert számomra ismeretlen okokból teljesen belevont az eseményekbe. Vidéken játszott a színésznő, rendszeresen autóztunk a munkahelye és Budapest között. Ezek az autóutak remek alkalmak voltak a beszélgetésekre. Egyre jobban megismertük a másikat, egyre közelebb kerültünk egymáshoz: a felületes apa-fiú kapcsolat baráti kötelékké szövődött. Ez az egy év alapozta meg a további 34 esztendőt.
Nagyon más utakon jártunk. Ma már talán gondolkodás nélkül a nyomdokaiba lépnék, de akkori eszemmel mereven elutasítottam, hogy én is pszichológus legyek. Úgy éreztem (és ez a mai napig nem változott), hogy ha esetleg sikeres lettem volna a szakmában, sosem tudtam volna igazán: önmagamnak vagy a névnek köszönhetem-e. És ennél én büszkébb voltam. Nyilván jóval könnyebb utam lett volna, de én teljesen elégedett vagyok így is. Ezt az ellenállást, hogy a „Nagy Popper fia” szerepében tetszelegjek, egy konkrét esemény határozta meg. Életem második munkahelyén, 19 éves koromban az akkori főnököm így mutatott be a kollégáknak mint új dolgozót: „új munkatársunk, a Popper Péter fia.” És akkor fellázadtam: én Popper Gábor vagyok! Majd ha kérdezik, hogy van-e kapcsolatom Popper Péterrel, büszkén fogom mondani, hogy igen, az édesapám. És ezt én nagy különbségnek éreztem. Mert persze büszke voltam rá, még akkor is, ha nem éltünk együtt.
Ennek ellenére mindig tudtuk, merre jár, mivel foglalkozik éppen a másik.
Volt egy soha ki nem mondott, de mindig betartott megállapodásunk: ha az egyikünkkel baj volt, feltétel nélkül számíthatott a másikra. Így volt ez, amikor az említett kapcsolata után lelki támaszra volt szüksége, és éjszakákon át beszélgettünk, illetve ő beszélt, én hallgattam; így volt, amikor nekem adódtak lelki problémáim, és ő meséivel, történeteivel adott választ kérdéseimre és kétségeimre. Így volt ez balesetei, betegségei esetén is; és így volt, amikor nekem lett testi bajom. Ugyanakkor volt benne valamiféle férfiúi szemérem. Amikor kórházba került – sajnos volt két nagy autóbalesete és egy infarktusa –, egy darabig csak az aktuális partnere látogathatta meg. Talán nem akarta, hogy elesetten, kiszolgáltatott állapotban lássam. Ha belegondolok, érthető: lehet, hogy én is így tennék adott esetben. Aztán egy idő után persze már látogathattam. Szóval, biztos pontok voltunk egymás életében még akkor is, ha (sajnos) előfordultak hosszabb periódusok, amikor személyesen nem találkoztunk. Hiszen sok időt töltött külföldön, és én is éltem egy rövidebb ideig vidéken.
Szerencsére mindig volt egy biztos találkozási pontunk: az édesanyja, anyai nagymamám. Minden csütörtök este ott találkoztunk, beszélgettünk, vacsoráztunk és bridzseltünk pár órát. Tartott ez 1980-tól 1985-ig, nagymama haláláig. Utána már nem találkoztunk heti rendszerességgel, de amikor csak tudtunk egyeztetni, összefutottunk. Volt egy hagyományunk: amikor egy-egy könyve végére ért, előtte felhívott, elmentem hozzá, ő pár részt megmutatott a könyvből és koccintottunk. Persze csak üdítővel, esetleg teával, mert ő sosem ivott alkoholt.
Nagyon sokat köszönhetek neki: a Duna szeretetét, mert évekig eveztünk a Dunán keelboatjával, aztán kenujával. Leányfalu szerelmese volt, ottani nyaralójukban sok időt töltöttünk együtt. Neki köszönhetem, hogy megtanultam bridzselni, sakkozni, hogy megismertem a keleti – elsősorban a buddhista és a kínai – gondolkodás alapjait. Közvetve megismertetett az alternatív gyógyászat területeivel, és általa kerültem szorosabb kapcsolatba az ezotériával. És persze sok-sok történettel formálta gondolkodásomat olyanná, amilyenné váltam. Hadd osszam meg legkedvesebb történetemet, amit ő mondott el nekem, amikor hitetlenkedtem a Sors létezésében!
Egy indiai maharadzsa sétált palotája kertjében, amikor egyszer csak szembejött vele a Halál. Ahogy meglátta a maharadzsát, meglepetten felemelte mind a két kezét, mint aki tanácstalan. A maharadzsa rettenetesen megijedt, hogy eljött érte a Halál. Azonnal befogatott, és lóhalálában, megállás nélkül, emberfeletti erőket mozgósítva vágtatott a távoli nagyvárosba, Benáreszbe (ma: Varanaszi). Amikor odaért, megnyugodott, hogy sikerült elmenekülnie a Halál elől. Kiment a piacra sétálni egy kicsit, amikor megint szembe jött vele a Halál. Nem volt menekvés. Kézen fogta a maharadzsát és elindultak a végső úton. A maharadzsa megadóan ment a Halál mellett, de aztán nem bírta tovább és megkérdezte:
– Mondd, Halál, miért voltál olyan meglepett, amikor a kertemben találkoztunk?
– Mert nem értettem, hogyhogy még ott vagy – felelte a Halál. – Nekem ugyanis az volt a feladatom, hogy ma a benáreszi piacról vigyelek el.
Ezután lettem Sorshívő.
És az írás tehetségét is megkaptam apámtól, talán nem szerénytelenség öt megjelent könyv után ezt mondani. Ez egyébként érdekes történet: amikor első könyvemet – egy öninterjút és két novellát – elkezdtem írni, viszonylag hamar eljutottam az első 30-40 oldalig. Akkor elküldtem apámnak, kérve, hogy mondjon őszinte véleményt. Jónak tartotta, de felhívta a figyelmemet, hogy ha öninterjút írok, akkor vagy teljesen őszintén írjak, vagy sehogy. És hogy utána vállalni kell, amiket leírtam. Annyira jól sikerült megértenem, amiket mondott, hogy onnantól kezdve képtelen voltam folytatni az írást. Fogalmam sincs miért, talán egy nálam sokkal okosabb szakértő meg tudná fejteni. Történt ez 2009 decemberében. Hónapokig nem foglalkoztam a folytatással, képtelen voltam írni. Aztán 2010 áprilisában Apu elment, bennem felszakadt valami gát, és mint a vízfolyás írtam tovább. Három hónap múlva készen volt a könyv. Azóta is könnyedén, élvezettel írok.
Még két alapdolgot tanultam tőle. Az egyik, hogy humor nélkül nem érdemes élni, és ha lehet, minden nap nevessünk egy kicsit. A másik az abszolút magány elfogadása. Ezt igazán Bergman fogalmazta meg a Jelenetek egy házasságból című művében (a könyvet kell elolvasni, a filmben ez a gondolat nem szerepel), apám csak felhívta rá a figyelmemet és elmagyarázta.
Unokái születésekor is azonnal jött a kórházba, e két alkalommal láttam igazán meghatódva. Ugyanakkor határozottan fellázadt az ellen, hogy nagyapának szólítsák, ragaszkodott a Péterhez, ami azért – teljesen érthető módon – elég nehézkesen ment a fiaimnak.
De így volt teljes az élete: azokat a szerepeket vállalta fel, amikben lubickolni tudott, otthon érezte magát bennük. Így lehetett belőle nagyhírű pszichológus, tévés személyiség, remek előadó, nagy mesélő, számtalan, közönségsikert megért kötet szerzője és a Bizonytalanság Guruja.
Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!