Popper-történetek: Nagymamák

Popper Gábor

Hány forint a hagyma ma? Kérdezte a nagymama – e remek rigmus volt családunk apai ágának napi mondása. A humor inkább erre az oldalra volt jellemző, különösen apám, Péter fanyar, gyakran rímekbe szedett poénjai voltak mindennaposak. Nagymama, miután istenítette apámat, vevő is volt ezekre.

Nagyi, lánykori nevén Mandel Margit, az ercsi Mandel rabbi lányaként született 1904-ben. Bár jól menő kozmetikai szalont vezetett sokáig, mindig hiányolta, hogy nem lett diplomás. Ezért irodalmi-zenei összejövetelt tartott otthonában havonta egyszer. Miután ugyanabban a házban laktunk, csak két emelet különbséggel, magam is gyakran részt vettem ezeken az esteken. Kétségtelen, hogy mint kisgyerek, nem tudtam igazán értékelni, de mégis maradandó emlékké vált a légkör, a felcsendülő zenék, irodalmi alkotások. Olyan nagyságok vettek részt ezeken az esteken, mint Török Sándor író, Kósa György zeneszerző, Kemény Endre, a Magyar Állami Operaház karnagya és felesége, Molnár Ági hegedűművész, Kun Miklós pszichiáter, Gegesi Kis Pál, és még sorolhatnám az illusztris neveket. Milyen jó lenne ma is hasonló családi összejöveteleken részt venni!

A szerző és apai nagymamája, Mandel Margit

Nagymama nyugdíjba vonulása után röntgenasszisztensként helyezkedett el a Visegrádi utcai rendelőben. Miután csak két emelet választott el minket – ekkor már szüleim elváltak, én anyámmal éltem, naponta többször is leszaladtam hozzájuk. Anyámnak is könnyebbség volt, ha esetleg beteg lettem, volt, aki vigyázzon rám. Nagyapa halála után, már nagyon közel a  80-hoz, nagymama névházasságot kötött legrégebbi barátjával, a család orvosával, Dr. Sonkoly Ödönnel. Ödön bácsi már évek óta családtagnak számított, évekig a József Attila Színház orvosa és a Visegrádi utcai rendelő igazgató-főorvosa volt. Amúgy nőgyógyász, sármos, igazi úriember. Sosem nősült meg, egészen nagyanyámmal kötött házasságáig, de akkor már ő is túl volt a nyolcvanon. Halála után előkerült az a notesz, ami azoknak a hölgyeknek a nevét tartalmazta, akikkel Ödön bácsinak  hosszabb-rövidebb viszonya volt. A kis notesz nagyjából 3000 nevet tartalmazott… Én nagyon szerettem, sokat tanultam tőle úriemberségből.

Dr. Sonkoly Ödön

Nagymama egyik testvére, Jenő (Jimmy) bácsi, jól menő ideggyógyászként élt Svédországban. Többszörös milliomos volt. Egyszer, amikor itthon járt látogatóban, félrevonta nagyanyámat és azt mondta: „Bogyácska (ez volt nagyanyám családi beceneve), te légy egészen nyugodt: egy komoly összeget tettem neked félre öregkorodra, akkor megkapod, semmi gondod nem lesz!” Nagyamama igen meghatódott és türelmesen várt. 83 éves korában apámhoz fordult és halkan megkérdezte: „Mondd, Péterkém, szerinted mikor kezdődik az én öregkorom?” Soha egy fillért sem látott a testvérétől.

Anyai nagymamám, Mamika, igazi nagymama volt. Főzős, sütős, unokázós. Évekig testvéreivel élt Angyalföldön a Tomori közben, mígnem a testvérek elmentek, így egyedül maradt. Ekkor döntötték el anyámmal, hogy költözzünk össze egy nagy lakásba. Ez akkoriban – a 70-es évek második fele – nem volt egyszerű, mert a tanácsi lakások korát éltük, és bizony a Lakásosztály beleszólt abba is, hogy hány embernek hány szoba jár. Magyarul: jóvá kellett hagyatni a lakáscserét, és miután négyen költöztünk össze – a negyedik személyről, hamarost mesélek – , maximum 3 szobás lakás jöhetett szóba, mert az luxus lett volna az akkori hatalom szerint, ha mindenkinek külön szobája van. Hosszas próbálkozás után sikerült a két lakásból egy Pozsonyi úti, két szoba hallos, személyzeti szobás lakást összehozni.

Nos, a negyedik lakó, egy igen idős néni volt. A családi legenda szerint valamikor Budapest ostromakor megjelent nagyiéknál, miszerint ő távoli rokon – a részleteket valahogy sosem firtatták, és végleg ott ragadt. Erzsike néninek hívták. Mindig költözött a családdal, nem kért semmit, csak meghúzódott egy pici lyukban és boldog volt. A koszt-kvártélyért házimunkával fizetett. Nagyanyám, bár igen szelíd és kedves asszony volt világéletében, ezt kegyetlenül kihasználta, ugráltatta Erzsikét, és gyakran úgy bánt vele, mint a kapcaronggyal. De valahogy mégis egymáshoz tartoztak. A gond az volt, hogy közel 30 évig laktak ugyanabban a lakásban a már említett Angyalföldön, és amikor a Pozsonyi útra költöztek, Erzsike néni élete végéig nem tanult meg tájékozódni a lakásban. Ennek, persze, én ittam meg a levét – 17 éves voltam akkor –, mert az én szobám – a személyzeti – az előszobából nyílt a konyhával és a wc-vel egyetemben. Drága Erzsi néni rendszeresen hozzám nyitott be éjjelenként, ha a mellékhelyiségbe indult. Még szerencse, hogy már akkor is éber alvó voltam, így mindig felébredtem és megkérdeztem, hogy miben segíthetek. Ilyenkor zavartan motyogott valamit, és továbbindult. Egy idő után aztán ezt megunván, felszereltem egy riglit az ajtómra – ehhez azért hozzájárult a nálam egyre gyakrabban megforduló nőszemélyek jelenléte is. Csakhogy szegény Erzsike életének legutolsó periódusában már annyira zavarodottá vált, hogy gyakran türelmesen álldogált az ajtóm előtt, várva, hogy valaki dolga végeztével majd csak kijön.

De térjünk vissza Mamikára: 1900-ban született, Szűsz Ilona néven. Óvodás és kisiskolás koromban nagyon sokat voltam vele, gyakran vitt játszótérre, a Margit-szigetre. Nagyon büszke volt arra, hogy mindkét gyerekének – anyámnak és nagybátyámnak – diplomát adott a kezébe. Már csak azért is jogosan volt büszke erre, mert mindezt egyedül csinálta végig: nagyapámat, Polacsek Lajost 1944-ben elvitték munkaszolgálatra, ahonnan soha nem tért vissza. Nagyinak kalapos végzettsége volt, fantasztikusan tudott varrni, és csodálatosan sütött-főzött. Ennek a nagy nyertese én voltam, mert szerette, ha segítek neki, így főzési tudományát apránként elsajátítottam, és azt, hogy ma is imádok – és állítólag tudok is – főzni, neki köszönhetem. Sok receptjét ma is használom és féltve őrzöm kézzel írt receptkönyvét. Kovászos uborkája világhíres, büszkén állíthatom, hogy ezt száz százalékig sikerült megtanulnom tőle és remélem, a titkot hamarosan átadom megőrzésre a fiaimnak. Érdekes, hogy az uborkán kívül akárhány receptjét is csináltam meg, hűen betartva a leírtakat, azok a régi ízek soha nem jöttek elő.

Imádott pálinkát főzni, noha ő maga sosem ivott. Borókapálinkát készített valahogy kukta, fazék és gumicső segítségével. Már nem emlékszem az ízére, de az, hogy a családból senki nem volt kíváncsi a receptre és a technikára, azért valamit elárul a végeredmény minőségéről.

Sajnos, meggyőződése volt, hogy a szárnyas csak abszolút frissen jó, ezért mindig élő csirkét vett a Lehel piacon… a többit tessék elképzelni. A spájz tele volt savanyúsággal, lekvárral és persze a „majd még jó lesz valamire” elnevezésű embertelen mennyiségű kacattal. Nagyi halála után 315 db használt nylonzacskót dobtam ki.

Az anyai nagymama, Szűsz Ilona

Nagyon szeretett a múltról mesélni. Volt is mit! 1944-ben már a téglagyár felé vitték a két gyerekkel, amikor óriási lélekjelenléttel kimenekítette magukat a sorból. Volt egy barátnője – Lidi néni -, ő bújtatta el őket az ostrom végéig. Életre szóló barátnők lettek, még én is ismertem, gyakran meglátogattam, segítettem neki, amiben tudtam. Szegényen és magányosan halt meg. Szóval nagyanyámnak voltak élményei: gondoljunk bele: két világháború, ’56 – az egész XX. század.

Szerettem vele lakni. Anyám kevésbé, mert szegény állandó nyomás alatt állt, nagyanyám mindent jobban tudott nála, pláne a konyhában. Számomra kellemetlen csak a közös tv nézés volt, két dolog miatt. Egyrészt, mert Mamika nagyothallott, de igen nagyot, következésképpen a tv állandóan a maximális hangerő közelében működött. Anyámmal kétségbeesve ültünk az üvöltő tv előtt: egyetlen szerencsénk az volt, hogy nagyi elég korán ment aludni. A másik gondot az jelentette, hogy nagyi műfogsora némi kívánnivalót hagyott maga után: nem igazán volt passzentos, a nyelvével folyton igazgatnia kellett, ezáltal állandóan egy csámcsogó hang hallatszott, mint amikor egy kutya jóízűen lefetyeli a levest. Ez sajnos még a tv üvöltése mellett is hallatszott. Egyrészt rettenetesen idegesítő volt, másrészt mindannyiunknak megindult a nyálelválasztása, minekutána úgy ültünk egymás mellett a kanapén, mint megannyi nyáladzó kutyakölyök.

Vasárnaponként nálunk ült össze ebédre a család: nagybátyám, nagynéném, unokatesóm, anyám és én. Ez hagyomány volt, nagyon nyomós ok kellett ahhoz, hogy elmaradjon. Megvolt ennek is a hangulata. Néha hiányzik: jó volt tudni, mi történik a többiekkel, és az összetartozás érzése sem volt utolsó.

Mamikának fantasztikus életenergiája volt az utolsó percekig. Heti két alkalommal eljárt a Lukácsba úszni még 90 éves korában is. Érdekes, hogy egész életében alig ivott alkoholt, mégis májrákot diagnosztizáltak nála 93 éves korában. Egyetlen vágya volt: otthon meghalni, irtózott a kórháztól. Ezt vállaltuk, és noha akkor én már nem laktam otthon, minden nap felmentem és besegítettem az ápolásába. Sok dolgom nem volt: az utolsó hónapokban már alig evett, csak feküdt csendesen az ágyban, és szólt, hogy fájdalmai vannak. Anyámmal és Ágival hármasban őrködtünk felette, harcolva a háziorvossal, aki valamilyen ismeretlen oknál fogva nem volt hajlandó morfiummal csillapítani a fájdalmát, egészen addig, amíg anyám magából kikelve, üvöltve ki nem követelte. Sem előtte, sem azóta nem láttam anyámat így kifordulni magából. Morfiummal már könnyebb lett nagyinak minden, egyik este szép csendben el is aludt örökre. 94 éves volt.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!