Előre kell bocsátanom: nem vagyok karácsonyellenes. Kétségtelen: gyerekkoromban vártam a karácsonyt, élveztem a készülődést, imádtam a régi konzum szaloncukrot, a habcsókot. A karácsonyhoz hozzá tartozott a hó, szinte nem is emlékszem fekete karácsonyra. Hócipőben jártunk, talán van, aki még emlékszik a fehér, vízhatlan, oldalt gombos lábbelire. Csupa szép emlék: a Popper-család mindkét ága zsidó származású, de valahogy a karácsonyt mindig tartották.
család
A 80-es évek közepén találkoztam először Cyrano de Bergerac figurájával. Egész pontosan 1985-ben, amikor a Madách Színház Huszti Péterrel a főszerepben mutatta be Rostand darabját. Azonnal megfogott a nyelvezete, a rímek, az egész történet és persze nem utolsósorban maga Cyrano figurája. Olvasva talán még jobban tetszett; azóta már több, mint tucatszor átforgattam. Talán azért is, mert addigi életem során több hasonló szituációba kerültem, mint Cyrano.
A legfontosabb a szakáll helyes felragasztása. A már komoly gyakorlattal rendelkezők szerint nincs annál kellemetlenebb, mint amikor leesik ez az emberről. Még akkor is kínos a lelepleződés, ha a gyerekek általában sejtik, nem igazi télapó jött el hozzájuk, csak afféle bérmikulás. A profi bérmikulások szerint, ha hat évnél idősebb gyermekekhez szállunk ki, akkor a szakállat úgy érdemes felerősíteni, hogy az avatatlan szemlélő minden pillanatban attól tarthasson, azonnal leesik. De – s ez a szakma egyik nagy titka –, végül fent marad. Olyan trükk ez, amit minden kötéltáncos ismer. Ha egyszer-kétszer megbotlik a magasban, jobban izgul a közönség.
Ezerkilencszázötvenhét meglehetősen vacakul indult. Nem elég, hogy az apámat elvitték a gonosz ávósok a börtönbe, amit többé-kevésbé személyes sértésként és engem ért nagy igazságtalanságként éltem át, anyám is súlyosan megbetegedett. Ugyan eleinte még rengeteget szaladgált mindenfelé a városban, főleg kérdezősködni meg tapogatózni, hogy hogyan lehetne beszélőhöz jutni, csomagot beadni meg az apámat esetleg kiszabadítani, de közben lassan elnehezült, a teste egyre formátlanabb lett, és a végén kórházba került.
Támogatott tartalom
A XV. század három legjelentősebb portugál születésű, szefárd rabbija José Chaion, Isaac Abravanel és Manassés Ben Israel voltak. Az Abravanel nevet hallottam a legtöbbször tóra-tanulás közben jelentős tóra-kommentárjai miatt, illetve az ő nevét olvastam legtöbbször referenciaként a XV. századi portugál zsidóság kapcsán. Akkor még eszembe sem jutott, hogy története a mai napig is elér.
Ahogy menetelnek az évek, egyre gyakrabban jut eszembe a saját korom. Nem mintha annyi idősnek érezném magam, mint amennyi vagyok. Igyekszem lassítani a a folyamatot sok mozgással, odafigyelve az étkezésekre. Ez utóbbi megy a legnehezebben, gurmand mivoltom miatt gyakran elcsábulok. De azért, amit lehet, megteszek önmagamért. Mindig arra gondolok: örüljek annak, hogy egyáltalán lehetőségem van foglalkozni ezzel! A két legjobb gyerekkori barátomnak ez sem adatott meg: egyikük 48, a másikuk 56 évesen hagyott itt.
Mi köze lehet egy 15. századi tallinni gyógyszerésznek a magyarokhoz? És hogy jön ide a címben említett szerelmi bánat? No és a marcipán?
Apám börtönben, anyám alól megszűnt a Szabad Ifjúság, állást kapni egy börtöntöltelék pereputtyának nem lehet. De én enni kértem, az öcsém meg anyám hasában filózott, hogy mi a túró van. Így váltunk lassan, de biztosan a Kádár-rendszer ellenségeivé.
Sokat töprengek egy-egy gyereksorson. Mert néha nehéz eldönteni, mi a jobb: ha egy gyerek marad a nehéz családban, vagy állami gondozásba kerül? Sajnos nem tudok egyik döntés mellett sem több sikertörténetet felsorakoztatni. Persze vannak esetek, mikor csak a kiemelés lehet a megoldás. Szörnyű, elviselhetetlen történetek ezek. Mégis azt gondolom, azon kell dolgozni, hogy a szülők alkalmasak legyenek a gyerekek családban nevelésére.
Lassan tisztában lettem mindennel: a zsidó mivoltommal, a holokauszttal, a már akkor is tapasztalható antiszemitizmussal. Szó szerint kinyílt a szemem, észrevettem olyan dolgokat, megnyilvánulásokat, gesztusokat, amik addig fel sem tűntek.
A Hegedűs Gyula utca 14. szám alatt van ma is. Tizennyolc évig volt az otthonom.
Egy apa és a fia kapcsolatát sok minden alakíthatja. A közös élmények. Az együtt utazás. A versek. És a családi szürkehályog.
Hány forint a hagyma ma? Kérdezte a nagymama – e remek rigmus volt családunk apai ágának napi mondása. A humor inkább erre az oldalra volt jellemző, különösen apám, Péter fanyar, gyakran rímekbe szedett poénjai voltak mindennaposak. Nagymama, miután istenítette apámat vevő is volt ezekre.
Ma olyan fába vágom a fejszémet, amilyenbe ritkán, vagy talán még soha. Egy régebbi, félbeszakadt történetet szeretnék most folytatni: a sajátomat.
Nem lehet talán mondani, hogy egyszerű volt utam erre a világra, de végül is nem panaszkodhatom, hiszen maga a Párt egyengette hatásosan ezt a pályát. Az már csak hab a tortán, hogy Hirschler bácsi kezéből rövid úton a volt Gestapo-főhadiszállásra kerültem.
Egy méltatlanul elfeledett bestseller története