Dávid Gyula
Mi köze lehet egy 15. századi tallinni gyógyszerésznek a magyarokhoz? És hogy jön ide a címben említett szerelmi bánat? No, és a marcipán?
A valaha bemutatott észt filmek egyik legsikeresebbike a Melchior, a patikárius. Ez év áprilisától mostanáig nem vették le a helyi mozik műsoráról az első epizódot, mert több nézőt vonzott, mint az amerikai blockbusterek. A trilógia második része már két hét alatt több tízezer nézőt hozott és még az ősz folyamán a mozikba kerül a befejező rész is. Melchior Wakenstede, a főhős, Indrek Hargla észt író történelmi regényeinek szereplője: egy nyomozó gyógyszerész, aki a 15. század elején Tallinnban dolgozott. A filmek producere azt reméli, hogy a Melchior-sorozat Észtország fontos exportcikkévé válik, és turisták tömegeit vonzza majd Tallinn óvárosába – ahogy a Trónok harca rajongói is a kedvenc filmjük miatt járnak Dubrovnikba. Mivel a trilógia nemzetközi forgalmazót is kapott, nem reménytelen, hogy a magyar nézők is megismerhetik az észt Sherlock kalandjait.
Mert mi, magyarok, ugyebár, nagyon jól tudjuk, hogy minden történetnek van magyar vonatkozása. Ennek ráadásul több is.
A filmek alapjául szolgáló nagy sikerű regénysorozat írója Indrek Hargla, aki az útlevelében használt nevén, Indrek Sootakként a budapesti észt nagykövetség diplomatája volt. Rendkívül termékeny szerző, az észt science fictionért rajongók egyik kedvence, de az igazi sikert a patikusról szóló, immár hét kötetből álló történelmi krimisorozata hozta meg számára. (Ezekből az első öt rész már magyarul is olvasható.)
Bár a könyvekben szereplő tallinni patika története a magyar tudománytörténészek által is alaposan dokumentált, nem tudjuk pontosan, mikor alapították a világ egyik legrégebbi, ma is működő gyógyszertárát. A városi tanács könyvében fellelt, 1422-ben tett bejegyzés szerint a patikát a város tíz tiszteletre méltó elöljárója irányította akkor. A kutatók szerint 1415 az alapítás éve, és valószínűleg egy Johannes Malner nevű helyi orvos-gyógyszerész lehetett az alapító-vezető. Az utána sorban harmadikként következő tulajdonos aztán nem tudott megbirkózni az üzemeltetés feladataival, ezért került az üzlet hatszáz évvel ezelőtt városi fennhatóság alá. A neve, a Raeapteek városi gyógyszertárat jelent, és éppen a Városháza (Raekoda) előtti téren (Raekoja plats) áll, a 11. szám alatt.
De nézzük azt a bizonyos magyar vonatkozást! Johann Burchart-Belavary de Sykava szülővárosából, Pressburgból (ma Pozsony) érkezett Tallinnba valamikor 1579 és 1581 között. Családja közismerten Habsburg-párti volt és az 1575. évi kerelőszentpáli csatában (július 9.) Bekes (Békés) Gáspárt támogatta. Mivel Báthory István megnyerte a csatát és Bekes elbukott, Bélaváry Jánosnak is el kellett hagynia Magyarországot, és 1575-1578 között Konrad Freschehmeser salzburgi gyógyszertárában lett gyakornok. De az ismert okok miatt osztrák földön sem maradhatott, ezért kénytelen volt 1580-ban Litvánián keresztül az észtországi Revalba (Tallinn) menekülni. Új életet kezdett, és itt vette fel a Burchard nevet.
Előbb alkalmazottja volt a Városházával szemközti patikának, majd 1582-től gondokként működött, 1583 áprilisától pedig már bérelte a gyógyszertárat. A bérleti szerződés szerint évi 100 tallért, valamint meghatározott mennyiségű bort és fűszert kellett juttatnia a tanácsnak. 1911-ig a gyógyszertár tíz generáción át a Burchard-család üzemeltetésében volt – 106 éven át a magisztrátustól bérelték, több mint 200 évig családi tulajdonként birtokolták, mígnem az utolsó tulajdonos örökösei 1911-ben eladták a gyógyszertárat. A Burchart-családban az uralkodó hagyomány szerint a legidősebb fiút mindig Johannak hívták, ezért megkülönböztetésükhöz sorszámok használatára is szükség volt: a sor 1911-ig, X. Johannig tart.
Az első, aki a családban orvosi végzettséget is szerzett, Burchard-Bélaváry János V., aki a revali városi gyógyszertár fenntartása mellett a haditengerészeti kórház orvosa is volt. Ő volt az első, aki gyógyszerekkel látta el az orosz hadsereget 1710-ben. Olyan hírneve volt, hogy Nagy Péter orosz cár őt kérte fel súlyos betegsége gyógyítására. Amikor a cár állapota rosszabbra fordult, futárral kérette Johannt Szentpétervárra: de az orvos már későn érkezett.
Burchard-Bélaváry János X. (1843-1891) már nem vette át a családi gyógyszertár vezetését, így a patika bérletbe került. Az ő halálával megszűnt a Burchard-Bélaváry család revali férfiága, a család nőtagjai 1911-ben adták el az üzletet és a hozzátartozó épületet a bérlőnek, Rudolf Lehbert gyógyszerésznek.
A szovjet megszállás alatt a gyógyszertárat államosították, de tovább működött. 1991-ben felújították a patikát, és az egyik helyiségben múzeumot alakítottak ki, ahol megtekinthetők a régi gyógyszerészeti eszközök és a különböző bűbájokhoz szükséges alapanyagok: szárított békacomb, fekete macska vére, csukaszem, egyszarvú szarvából készült por, egy múmia részei, olajban pácolt giliszta, sült méh, farkasbél és nyúlszív – ez utóbbit annak idején az épelméjűség helyreállítására írták fel –, egérfarok, kígyóbőr és még sok minden más, aminek gyógyhatást tulajdonítottak.
A középkortól kezdve egy különleges marcipános készítményt is kínáltak az üzletben, amely a szerelmi bánatot csillapította. Nem édességnek, hanem gyógyszernek használták: szívfájdalmakra és agyserkentőnek. A marcipán feltalálását több ország is a magáénak vallja; az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, hogy a felfedezés a nagy pestisjárvány idején történt.
De az észtek tudják – hiszen legendás írójuk, Jaan Kross A marcipánmester című, magyarul is megjelent mesekönyvében megírta –, hogy a tallinni óváros régi patikájában egykor Johann mester dolgozott szorgalmas segédjével, Marttal. Nagy buzgalommal végezték felelősségteljes munkájukat, amikor a százféle nyavalyában szenvedő városi tanácsnok küldetett értük. A súlyos betegségre Johann mester szerint a legjobb orvosság a mitridácium. A tanácsnok nem bízott Johann mester tudományában, ezért kikötötte, hogy a mesternek vagy tanítványának is meg kell kóstolnia a gyógyszert.
Johann mestert is leterítette valami kór, erőt vett rajta a tüsszögés, ezért a fejére húzott lábas alól diktálta inasának a csodaszer alkotóelemeit. Így aztán Mart, aki vagy rosszul értette a mester szavait, vagy éppen felbátorodva kísérletezésbe kezdett, a fecskefészek helyett mézet, a pirított tömjén helyett málnalét, a három gramm rozmárpor helyett fél font nektárt kevert az orvosságba, amely olyan jól sikerült, hogy a tanácsnok egész családja megkóstolta. Csakhamar a teljes város a csodájára járt, és mára az egész világ kedvence a Martról elnevezett csemege.
Hiszen a marcipán latin neve sem más: Panis martii.
Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!