Popper-történetek: Út az eszmélésig

Fotók: Unsplash

Popper Gábor

Lassan tisztában lettem mindennel: a zsidó mivoltommal, a holokauszttal, a már akkor is tapasztalható antiszemitizmussal. Szó szerint kinyílt a szemem, észrevettem olyan dolgokat, megnyilvánulásokat, gesztusokat, amik addig fel sem tűntek.

Családunkban a zsidóság mint identitás soha nem került szóba. Rajtam kívül mindenki tisztában volt vele, de különösebben sosem volt ez téma. Anyai nagyanyám ága, a Mandel família rendkívül vallásos volt, több rabbi is volt a családban. Nagymamám egyik testvére, Misi bácsi lett a Bethlen téri főrabbi és az Anna Frank Gimnázium igazgatója. Engem anyám nevelt 3 éves koromtól, ez az egész, származással kapcsolatos kérdés kimaradt az életemből. Anyai nagyanyám irodalmi esteket rendezett havonta, ilyenkor tűnt csak fel, hogy amikor Misi bácsi és két fia is jelen volt, külön lábasokban hozták maguknak a meleg ételt. Észrevettem, de nem kérdeztem rá. Csak később azonosítottam mint a tejes-húsos ételek elválasztásának gyakorlati példáját.

A Popper család is zsidó volt természetesen, bár rabbiságig senki nem vitte; a legmagasabb „beosztású” családtag hitközségi adóbeszedő volt, Popper György, nagyapám egyik testvére. A Mandelektől eltérően nem jártak össze sűrűn, születésnapok alkalmával is csak egy-egy képeslapot küldtek egymásnak.

Szóval, a fentebb említett összejövetelek alkalmával feltűnt ugyan az étkezésekkel kapcsolatos furcsaság, no meg, hogy a rokonaim mindig viselnek a fejükön valamit, de hát 5-6 évesen nem igazán tulajdonítottam ennek fontosságot. Mint ahogy a családban senki sem, hogy erről beszéljen velem (ez nem szemrehányás, csak ténymegállapítás). Járt egy legenda rólam, Apu mesélte egyes előadásain, miszerint általános iskolában én egy fasiszta szellemet valló csoportba keveredtem. Tisztáztuk – sajnos csak utólag –, hogy ez nem igaz, a történetek összekeveredtek, más gyerekével esett meg ez a malőr. Az az igazság, hogy sem a fasizmusról, sem a zsidóságról nem sokat tudtam. Érdekes, anyai ágon – noha nagyapámat nem ismerhettem, mert elvitték munkaszolgálatra, ahonnan sosem tért haza – egyik sem volt téma. Ahhoz pedig keveset voltam együtt apámmal, hogy erről szó essék köztünk.

Ennek a tudatlanságnak egy hatalmas pofon lett a következménye, ami alapvetően megváltoztatta gondolkodásmódomat.

Elsős gimnazista voltam, amikor megismerkedtem egy lánnyal kutyasétáltatás közben. Kamaszként, a szokásos félszeg módon közeledtünk egymáshoz. Én elég mulya voltam akkoriban, legalábbis, ami a lányokat illeti. Ha jól emlékszem, egy hétbe telt, amíg meg mertem fogni a hölgy kezét, csoda, hogy kivárta. Szóval, nem voltam az a lerohanós típus.

Itt mesélném el Endre barátom hasonlóan viharos első randiját: beleesett egy alattunk egy osztállyal járó leányzóba, aki, úgy tűnt, némileg viszonozza az érdeklődését. Úgyhogy barátom elhatározta, hogy egyik nap hazakíséri, amikor egyszerre végeznek. Ez óriási szervezést igényelt, mert fogalma sem volt, hogyan kezdeményezzen. Így hát, az egész baráti kör ezen dolgozott iskola után: mit mondjon, hogy mondja, a lehetséges reakciókra hogyan válaszoljon. Lejátszottuk vagy százszor a szituációt, míg végül a csapat úgy döntött, barátunkat felkészítettük egy hazakísérésre. Endre ezt nem így érezte: félt, hogy elrontja, legszívesebben már hagyta volna az egész lányosdit. Azt javasolta, hogy menjünk inkább gombfocizni, de hajthatatlanok voltunk, mondván, nem veszhet kárba az erőfeszítésünk.

Eljött a nagy nap. Barátunk megvárta a lányt a suli kapuja előtt, nagy levegőt véve odalépett hozzá és megkérdezte, hogy hazakísérheti-e. Igenlő választ kapott. Ettől láthatóan azonnal fél métert nőtt, kissé megvető pillantással mért végig minket, gyarló kisfiúkat, és elindult a lánnyal. Mi öten „észrevétlenül” egy sarokkal mögöttük: kicsit hasonlítottunk az Emil és a detektívekből a keménykalapost üldöző fiúcsapatra. Utólagos beszámolója alapján barátunk első párbeszéde a hölggyel a következőképpen zajlott:

Endre: Ráérsz ma délután?

Leány: Nem.

Endre: És esetleg holnap?

Lány: Holnap sem jó.

Endre: Mikor tudunk találkozni legközelebb?

Lány: Nem tudom.

Ekkorra már a lány házának kapujában álltak, miközben barátunk azon morfondírozott, hogy megpróbáljon esetleg egy puszival elbúcsúzni (ő sem az azonnali tettek embere volt), a lány intett és belibbent a kapun. Barátunk álldogált a ház előtt, amíg oda nem értünk, aztán lakonikus rövidséggel mondta el véleményét:

– Ez hülye. Menjünk fagyizni!

Szóval, én sem voltam kapkodós, de egy hét után már kézen fogva sétáltunk választottammal a Visegrádi-Hegedűs Gyula-Katona József utca viszonylatában. És puszival váltunk el. (Gondolom, ha egy mai fiatal ezt elolvassa, fetreng a röhögéstől, ma más a tempó és a szokás, de hát, ne felejtsük el, hogy a 70-es évek elején-közepén járunk.)

Aztán egy nap a lány nem jelent meg a randevún. A mobiltelefont még hírből sem ismertük, a találkozókat az előző randin kellett megbeszélni. Vonalas telefonunk nekünk volt, nekik még nem. Vártam fél órát. Másnap is. Harmadnap is. Nem igazán tudtam mire vélni az egészet. A negyedik napon az egyik barátnője a kezembe dugott egy cetlit, amin azt írta, legyek másnap a kerületi SZTK második emeletén négykor. Nem hangzott túl romantikusan. Azóta sem randiztam rendelőben, bár, ahogy vénülök, egyre nagyobb az esélye. Már a jelzett idő előtt ott voltam, amikor befutott, nagyon zavart volt. Kérdeztem, mi a baj. Nagy nehezen kiderült: a szülei nem engedik, hogy egy zsidó fiúval járjon. Nem is láttam többet, csak messziről.

Ez volt hát az első alkalom, hogy szembesültem zsidóságommal. Azonnal felhívtam Aput, hogy bizony most le kellene ülnünk. Hosszú és tartalmas beszélgetések következtek, és megkaptam az És beszéld el fiadnak… című könyvet, ami a zsidó szokásokat tartalmazza képekkel tarkítva.  Lassan tisztában lettem mindennel: a zsidó mivoltommal, a holokauszttal, a már akkor is tapasztalható antiszemitizmussal. Szó szerint kinyílt a szemem, észrevettem olyan dolgokat, megnyilvánulásokat, gesztusokat, amik addig fel sem tűntek. Érdekes, arról nem volt szó közöttünk, hogy eddig miért nem beszéltünk erről. De utána több zsidó közösségben is megfordultam, és őszintén megmondom, igen jó éreztem magam. Tetszett és ma is tetszik az összetartás, az egymás segítése és – nem utolsósorban – a mindent átható finom humor. Néha szinte sajnálom, hogy nem csatlakoztam szorosabban valamely közösséghez. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy otthon ez nem volt téma, a származás evidens volt, de ennél semmi több. Persze, az idők folyamán megtudtam az anyai ág cipelt terhét is, a téglagyári menetből való szökést, nagyapa elhurcolását, a bujkálást Budapest ostroma közben. De mindezt már felnőtt fejjel.

Amit a zsidóságról: a történetéről, a szokásokról, az irányzatokról ma tudok, azt apámnak köszönhetem. Meg Auschwitznak, Birkenaunak, ahova többször is elzarándokoltam. No és, persze Izraelnek, ahol szintén megfordultam.

Személyes atrocitás azóta nem ért, nem éltem át olyat, mint apám, akinek a Kossuth téri Pick üzletben egyszer odaszólt egy kevéssé szimpatikus férfi, hogy „Popper úr, el van tévedve, itt nem árulnak kóser szalámit!”

Ady után szabadon: így élünk mi itten, Hunniában, barátaim.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 5 / 5. Szavazatok száma: 2

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.