Ez a történet annyira szép, hogy filmet kellene belőle csinálni. Ja, csináltak is! Elvégre olyan, mintha kitalálták volna: az, hogy egy megfáradt sztár és az ifjú bombázó egymásba szeret egy forgatáson, és szinte azonnal összeházasodnak, még elképzelhető. De hogy együtt is maradnak, és addig szeretik egymást, míg a halál el nem választja őket… az valószínűleg ritkább. Különleges történet az övék.

A székely himnusz Trianon után egy évvel született, címe eredetileg Bujdosó ének volt és női karra írták. A romániai magyarság körében népdalként terjedt, Magyarországon alig ismerték. Észak-Erdély visszacsatolása után kötelezővé tették a tanulását, majd 1946 és 1989 között mindkét országban betiltották. De szinte minden himnusz története valamiért különös.

Ahogy menetelnek az évek, egyre gyakrabban jut eszembe a saját korom. Nem mintha annyi idősnek érezném magam, mint amennyi vagyok. Igyekszem lassítani a a folyamatot sok mozgással, odafigyelve az étkezésekre. Ez utóbbi megy a legnehezebben, gurmand mivoltom miatt gyakran elcsábulok. De azért, amit lehet, megteszek önmagamért. Mindig arra gondolok: örüljek annak, hogy egyáltalán lehetőségem van foglalkozni ezzel! A két legjobb gyerekkori barátomnak ez sem adatott meg: egyikük 48, a másikuk 56 évesen hagyott itt.

Családunk – noha felvilágosult, modern gndolkodású tagokból állt -, valahogy mindig kapcsolatba keveredett az ezotériával, a misztikummal. Nyilván ez az oka annak, hogy akárcsak Woody Allen, a Hófehérkéből nem a címadó hősnőbe, hanem a gonosz mostohába lettem szerelmes.  Aztán, amikor elolvastam az Óz, a csodák csodája című mesét, szembesültem azzal, hogy nem kizárólag gonosz boszik léteznek, hanem bizony vannak jó, segítő boszorkák.

Ahogy vénülök, úgy változik meg bennem sok minden. Azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban csap meg-egy-egy rég elfelejtett illat. És rögtön kapcsolódik hozzá egy emlék, egy ember, egy történet. De előfordul olyan is, hogy hiányzik egy már ismerős illat egy adott helyzetben.