Bokor Gabriella

Két vérbő olasz, aki a szerelmet is halálosan komolyan veszi, és ezért hajlandó a törvényekkel is szembe menni. Két tehetséges és elismert zeneszerző, Giovanni Paisiello és Carlo Gesualdo – előbbihez egy hepienddel végződő, rövidke közjáték kapcsolódik, ami akár egyik vígoperája librettója is lehetne; az utóbbihoz viszont a zenetörténet legbrutálisabb gyilkossága.  A helyszín mindkét esetben Nápoly.

Életében híresebb volt, mint Mozart, a közönség minden újabb operapremierje után a nézőtéren tombolt, sírt és kiabált az elragadtatástól. Az 1740-ben született Giovanni Paisiello azonban nemcsak a szakmában volt sikeres: sudár alkatának, világító kék szemének, hosszú hullámos hajának és erős kisugárzásának köszönhetően, ha csak betette a lábát egy operatársulathoz, minden nő azonnal az ölébe huppant, ő pedig nem nagyon állt ellen. Huszonnyolc évesen ismerte meg az ambiciózus nápolyi szopránt, Cecilia Pallinit, akivel hevesen egymásba szerettek. A lány hozzáköltözött, a szomszédokat pedig azzal hűtötték le, hogy csak a mindennapos zenei magánórák miatt lakik a zeneszerző házában. Azt nem tudni, hogy Cecilia privát zenei képzése hogyan alakult, tény viszont, hogy néhány hónappal később már gyereket várt, és a pár lelkesen tervezgette az esküvőt.  Szerették egymást, és pénz is volt bőven, hiszen Cecilia özvegy volt, és férjétől, egy gazdag livornói kántortól igen szép összeget örökölt.

Az idillt az szakította meg, hogy Paisiellot meghívták Livornóba, ahol – miután elintézte a színházi ügyeit – szerelme volt férjéről kezdett kérdezősködni. Kiderült, hogy az említett kántornak soha nem volt felesége, Paisiello pedig annyira megharagudott szerelmére, aki így becsapta, hogy hazautazott, és visszavonta házassági ígéretét. A lány nem hagyta annyiban, volt sírás, kiabálás, fenyegetőzés, de a férfi hajthatatlan maradt: ekkora hazugságot nem tudott megbocsátani, csalódott, és elvesztette minden bizalmát. Amikor Cecilia rájött, hogy hiába próbálkozik rábeszéléssel, meggyőzéssel, zsarolással, utolsó lehetőségként kérvényt írt a királynak. Közbenjárását kérte, hogy a házasság létrejöhessen, és ne kelljen szégyenszemre leányanyaként tengődnie. Az uralkodó erre utasította Paisiellót a nősülésre, de az még jobban felháborodott: őt ne kényszerítse senki, nem engedelmeskedik, inkább vállalja a börtönt, de nem fog akarata ellenére megházasodni! Így is lett, és néhány héttel később kihirdették a városban, hogy 1772. szeptember 14-én a Szent Jakab börtönben Giovanni Paisiello nőül vette Cecilia Pallinit.

 A legszebb a történetben az, hogy a kikényszerített börtönesküvőt követően a házasság boldog, harmonikus, és tartós volt, Paisiello megbocsátotta a hazugságot, és a családi élet örömeitől új erőt kapott a komponáláshoz is. Írta rendületlenül az operáit, közben II. Katalin meghívta Szentpétervárra, ahol nyolc évig vezette a cári főzenekart, aztán II. József csábította magához Bécsbe, vendégeskedett Párizsban Napóleonnál, majd Nápolyban lett udvari karmester. Kilencvennél is több operát komponált, telis-tele gyönyörű dallamokkal – az egyik áriára még Beethoven is írt zongoravariációt –, és mindvégig élvezhette a közönség rajongását. Hetvenhat évesen halt meg, és a kis börtönkalandtól eltekintve a sors mindvégig a tenyerén hordozta.

A másik, jóval véresebb történet főszereplője a zenetörténet egyik legeredetibb komponistája, az újító szellemű Carlo Gesualdo da Venosa, a madrigálok mestere. Igen előkelő családba született 1560 körül Venosa hercege és Conza grófjaként, és húsz évvel később az akkori szokás szerint egyik unokatestvérét, a híresen szép Maria d’Avalost vette feleségül. A nápolyi San Severo palotában négy évig tartott az idill, ez idő alatt egy kisfiuk is született. Mivel azonban előbb-utóbb minden kiderül, a fiatal férjnek is fülébe jutott, hogy Mariának viszonya van a város legcsinosabb gavallérjának kikiáltott Don Fabrizio Carafával.

Ezen a ponton Gesualdo agyában valami átfordult. A palotában elhintette, hogy aznap délben többnapos vadászatra indul, megbízható szolgáinak pedig meghagyta, hogy este ne zárják be a kapukat.  A napot barátaival töltötte, de éjfél felé visszatért a palotába, félresöpörte a felesége szobája előtt őrködő szobalányt, és berontott. Az a látvány fogadta, amire számított, az ágyban meztelenül aludtak a szeretők. Gesualdo valóságos mészárlást rendezett, ötvenhárom tőrdöféssel gyilkolta meg a bűnösöket, majd a véres holttesteket hátrahagyva kiíratta a kapura, hogy a palazzóban becsületbeli gyilkosság történt. A szokás szerint a felszarvazottnál volt az igazság, ráadásul a herceg a legbefolyásosabb körhöz tartozott, így az igazságszolgáltatástól nem különösebben tartott. Aggódott viszont a sértett családok esetleges vérbosszúja miatt, ezért visszavonult a vidéki birtokára, hogy ott várja ki, amíg megnyugszanak a kedélyek. És valóban: a vendetta elmaradt, és a bíróság is félretette az aktákat.

A gyilkosság után békésebb időszak következett. A herceg Ferrarába költözött, hogy részt vegyen a pezsgő zenei életben, és megint megnősült. Ez a házasság sem sikerült jól, mindenféle botrány tarkította, de szerencsére a feleségét ez alkalommal csak elköltözéssel büntette: megint visszavonult a vidéki birtokára. Gesualdo idővel egyre lehangoltabb, zaklatottabb lett, teljesen elzárkózott a külvilágtól, és furcsa szokásokat alakított ki. Életrajzírói szerint a bűntudat elől a mazochizmusba menekült, és saját ütlegelő szolgát is tartott. Mindeközben azonban szenvedélyesen komponált. Több száz évvel megelőzte korát, a műveiben olyan meghökkentő és merész harmóniaváltásokat használt, amit később csak 20. századi szerzők alkalmaztak. Carlo Gesualdo, a késő reneszánsz egészen egyedi hangú mestere, a költő Torquato Tasso barátja és verseinek megzenésítője, negyvenhét évesen teljes magányban halt meg. Holttestére Mariától született fia, Emanuele talált rá egy hónappal később. Műveit ma is rengetegen szeretik: rajongói úgy vélik, Gesualdo zenéjéből gyönyörűen kihallatszik lelkének minden szélsőséges érzelmi áradása.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!