Két vérbő olasz, aki a szerelmet is halálosan komolyan veszi, és ezért hajlandó a törvényekkel is szembe menni. Két tehetséges és elismert zeneszerző, Giovanni Paisiello és Carlo Gesualdo – előbbihez egy hepienddel végződő, rövidke közjáték kapcsolódik, ami akár egyik vígoperája librettója is lehetne; az utóbbihoz viszont a zenetörténet legbrutálisabb gyilkossága.  A helyszín mindkét esetben Nápoly.

Beethoven születésének idejéről nincs más hiteles információnk, csak a bonni Szent Remigius katolikus plébánián fennmaradt, 1770. december 17-én kelt anyakönyvi bejegyzés. A korban az volt a szokás, hogy a keresztelőt a születést követő 24 órán belül megtartották. Konszenzus van abban (amivel maga Beethoven is egyetértett), hogy a dátum tehát december 16. De messze nem ez a legnagyobb rejtély a zeneköltő életében, hanem az, hogy ki volt az „unsterbliche Geliebte”, a „halhatatlan kedves” és vajon Beethovent tekinthetjük-e Menone (Minona) Maria Theresia Selma Losia Cornelia von Stackelberg vér szerinti édesapjának?

Ez a történet annyira szép, hogy filmet kellene belőle csinálni. Ja, csináltak is! Elvégre olyan, mintha kitalálták volna: az, hogy egy megfáradt sztár és az ifjú bombázó egymásba szeret egy forgatáson, és szinte azonnal összeházasodnak, még elképzelhető. De hogy együtt is maradnak, és addig szeretik egymást, míg a halál el nem választja őket… az valószínűleg ritkább. Különleges történet az övék.

Klárival egy konferencia szünetében ismerkedett meg, egy kollégája mutatta be őket egymásnak. Jót beszélgettek, ám ennél több nem történt. Aztán egy délelőtt csengett a hivatali telefonja és Klári jelentkezett. Valami szakmai tanácsot kért, Péter már nem is emlékezett arra, pontosan mit. A lényeg az volt, hogy találkoztak a klinika közeli eszpresszóban. Ekkor már érezte Péter, hogy ebből baj lesz. Lett is.

Mekkora szerelem lehet az, amikor valaki várúrnővé nevezi ki szíve hölgyét, és egy egész kastélyt épít neki? Ez nem egy középkori történet: Bory Jenő a 20. században élt és alkotott, a Bory-vár a mai napig őrzi felesége iránti szerelmét várfalak, szobrok és festmények formájában.

Mizzi Zimmermann, az idős bécsi kalauznő a hatvanas években nyilván sokszor gondolt arra, hogy fiatalon lehetett volna több esze. Gustav Klimt egykori modellje és szeretője nem tudta megragadni a szerencséjét, és ezzel igencsak megnehezítette a saját életét.