A szerelem noir oldala

Lauren Bacall és Humphrey Bogart A hosszú álom című filmben (képek : Wikimedia)

Deutsch Andor

Ez a történet annyira szép, hogy filmet kellene belőle csinálni. Ja, csináltak is! Elvégre olyan, mintha kitalálták volna: az, hogy egy megfáradt sztár és az ifjú bombázó egymásba szeret egy forgatáson, és szinte azonnal összeházasodnak, még elképzelhető. De hogy együtt is maradnak, és addig szeretik egymást, míg a halál el nem választja őket… az valószínűleg ritkább. Különleges történet az övék.

A film noir műfaja elválaszthatatlanul összeforrt Humphrey Bogart nevével. Hiába telt el a halála óta több mint hetven év, ha ferdén felcsapott puhakalapról, vagányul szívott cigarettáról, a zord külső mögött rejtőző érző szívről van szó, ő az első, aki minden mozibolond eszébe jut. Élete nagy szerelme, Lauren Bacall pedig már tizenkilenc évesen a végzet rejtélyes asszonyát játszotta; olyan feltűnő jelenség volt, hogy még csak a jegyszedőségig jutott, amikor először megdicsérte egy színikritikus. (1942 végén az Esquire magazinban az év legjobb és legrosszabb teljesítményeit összegyűjtő szokásos listán szerepelt: „Az év legcsinosabb jegyszedője az a karcsú, magas szőke a St. James’ Theatre nézőterének jobb oldalán, a Gilbert & Sullivan előadáson: ebben minden kritikus egyetért, csak túl elegánsak hozzá, hogy beismerjék.” )

Amikor összeismerkedtek, Bogart, a jó családból való fiú, akinek ősei az első bevándorlók között érkeztek az újvilágba, a harmadik feleségével élt, túl volt az orvosegyetem első két évén, színházi szerepeken, egy filmszínészi szerződésen, amely a Fox stúdióhoz kötötte, és ahonnan elbocsátották, néhány év sikertelenségen, majd a Warner Bros.-nál felívelő pályán: 1936 és ’40 között 28 filmben alakított gengsztert, de néha egy-egy westernt, sőt, egy horror is becsúszott, azután 1941-ben jöttek azok a szerepek, amelyeket ma már mind klasszikusnak tartunk: a Magas-Sierra, a Máltai sólyom és persze a Casablanca, vele pedig egy Oscar-díj jelölés.

Bacall is New Yorkban született, de Bogarttal ellentétben nem túl jó környéken, a Bronxban. Igazából Betty Joan Perske volt a neve, az anyja Romániából, az apja Lengyelországból vándorolt ki, és a lány mindössze hatéves volt, amikor iszákos, a házastársi hűséget nem túl sokra becsülő apja, William Perske végleg lelépett. Betty – ahogy valószínűleg a legtöbb kislány körülötte – világ életében a színpadra vágyott; Bette Davist, Hollywood aranykorának egyik királynőjét úgy imádta, hogy amikor a színésznő New Yorkban volt, ő reggeltől estig a Fifth Avenue-n, a Gotham Hotel előtt ácsorgott, hogy megpillanthassa. Színiiskolába járt, és az első premierje éppen a 18. születésnapjára esett. George S. Kaufman egy drámájában játszott (a korszak jeles színpadi szerzőjéből mára csak annyi maradt, hogy a Coen testvérek Barton Fink – Hollywoodi lidércnyomás című filmjében róla mintázták John Turturro nehezen felejthető fizimiskáját). Az előadás már az előjátszás során megbukott, de annyi haszna azért volt, hogy Bacallt kiszúrta és fotózásra hívta a Harper’s Bazaar magazin szerkesztője. A 18 éves lány nem sokkal később, 1943 márciusában címlapra is került, a képet pedig meglátta Howard Hawks – a noir korszak legendás rendezője – felesége. A rendező akkor már túl volt néhány nagy sikerén, a Leopárd kisasszonyon és A sebhelyesarcún (van, aki e címet nem ismeri?), de arra vágyott, hogy legyen egy saját felfedezettje, valaki, aki a semmiből jött, és ő sztárt csinál belőle; aki korábbi színésznőit, Carole Lombardot és Rita Hayworthöt is túlszárnyalja majd. Ehhez talált kiváló alapanyagot Bacallban. A lányt Hollywoodba vitte, és a felesége segítségével nekilátott az átalakításnak. Felfedezettje a fogszabályozásnak és a frizuraváltoztatásnak ellenállt, de ekkor, rendezőjétől/teremtőjétől kapta egyebek között új nevét és reszelős, mély hangfekvését, amelyről később egy betegséget is elneveztek: a Bogart-Bacall-szindróma a gége vagy a hangszálak túlerőltetése miatt kialakuló tartós rekedtség – szerencsére Bacall sosem gyógyult ki belőle.

A Casablanca éppen ekkor, 1943-ban aratta hatalmas, hét Oscar-díj jelölésben is megtestesülő sikerét. A gyártó cég, a Warner Bros. úgy reagált filmje népszerűségére, ahogy a stúdiók azóta is szoktak: gyorsan csinálni akart belőle még egy ugyanolyat. A Hemingway regényéből készült Szegények és gazdagokban van a politikából kimaradni igyekvő, kiismerhetetlen amerikai férfi egzotikus tájon (ezúttal Martinique szigetén), van Európából menekülő ellenálló, náci üldöző,cigarettafüstös kocsma, amelyben összefutnak a szálak és dögös nő. Még zongorista is akad, aki eljátssza a film emlékezetes betétdalát. A pókerarcú férfiról szerencsére végül kiderül, hogy ha választani kényszerül, akkor szembefordul a sötét erőkkel, és a jó oldalt választja… de még egy nyolcvanéves filmnek sem illik lelőni a poénját. A rajongók azóta is véget nem érő vitákat képesek folytatni arról, hogy ez a film jobb vagy a Casablanca, de erre a kérdésre ez a cikk sem fogja megadni a választ.

A lényeg az, hogy Hawks sokáig nem volt benne biztos, Cary Grant vagy Bogart játssza-e majd a főszerepet, és az első szerepére váró lány – negyven évvel később megjelent emlékiratai szerint – nagyon drukkolt, hogy Grant legyen a befutó. A Casablancát egy évvel korábban még New Yorkban az anyjával látta, és a főszereplő nem tett rá mély benyomást. Végül mégis Bogart lett a partnere.

Lauren Bacall, akinek Humphrey Bogart sem tudott ellenállni

A kezdő színésznő később úgy emlékezett, hogy a forgatás elején rettentően meg volt ijedve. Első közös jelenetükben Bacall besétál a kocsmába, az ajtófélfának dől, és gyufát kér. Bogart odadob neki egy dobozzal, ő rágyújt, és visszadobja a dobozt. Egyszerű feladat, kivéve, ha az embernek ijedtében mindene remeg: a keze, a feje, és a szájában a cigaretta. Bacallnak több próbálkozás után csak lehajtott fejjel, a mellkasához szorított állal sikerült rágyújtania: ebből a pózból lesett fel a nála jó tíz centivel alacsonyabb főhősre. A módszer bevált: a közönség rajongott a mozdulatért, és későbbi filmjeiben gyakran kérték tőle a rendezők, hogy vesse be „azt a nézést”. És ő bevetette.

Az első bemutatkozás alkalmával Bogart kedves volt, udvarias és távolságtartó. Megnyugtatta a lányt, hogy minden rendben lesz, de úgy tűnt, nem nagyon érdeklődik iránta. Három hétig kellett együtt forgatniuk, hogy az egyik munkanap végén, amikor visszakísérte partnernőjét az öltözőkocsijába, sor kerüljön az első csókra. Pedig Bogartnak az volt a híre, hogy aggályosan elválasztja egymástól a munkát és a magánéletet: sok mindenki mással, például filmjük rendezőjével ellentétben nem próbálkozott a színésznőknél – sőt, odáig vitte a fegyelmezettséget, hogy munka közben soha nem ivott. A csók után egy gyufaskatulyát vett elő a zsebéből, és megkérte Bacallt, hogy írja rá a telefonszámát. A felesége, Mayo Methot hisztérikus kitöréseiről, vad féltékenységéről és alkoholizmusáról volt ismert: egyszer, amikor Gloria Stuart náluk vacsorázott (ugye, tudják: ő volt az idős Kate Winslet a Titanicban, aki a magyar nézőnek Tolnay Klári hangján vált emlékezetessé), egy vita során pisztolyt rántott: a vendégek menekültek, Bogart viszont maradt, és túlélte az estét, ahogy azt is, amikor a felesége dühében egy vajkést döfött bele.

Furcsább, hogy a szerelmesek nemcsak a feleség, hanem közös filmjük rendezője elől is bujkáltak. Motelszobákban, autóban, egy burbanki golfklubban találkozgattak. Howard Hawks legalább ugyanannyira tulajdonának tekintette a színésznőt, mint a sztárt a felesége, csak jobb szeme volt, mint Mrs. Bogartnak: hamar feltűnt neki, hogy a közös jeleneteikben izzik a levegő a főszereplői között. Érdekes ellentmondás, hogy miközben tiltotta volna köztük a kapcsolatot, nagyon hálás lehetett érte, hiszen talán éppen a bontakozó románc tette olyan izgalmassá a felvett részeket. Azt sem állíthatjuk, hogy bonyolult módon kezelte a problémát: miután vallomásra késztette ifjú felfedezettjét, kicsit kiabált vele, a karrierje tönkretételével fenyegette, azután dühében viszonyt kezdett a film másik női főszereplőjével, Dolores Morannel – de ez a viszony csak a premierig tartott. Az sem kizárt, hogy Dolores csupán a gálavetítésen tudta meg, milyen sok jelenetét kivágták, miközben Bacall a vágóasztalon végképp az abszolút női főszereplő lett. Moran még a nyolcvanas években is úgy nyilatkozott, hogy „ha nem jön Bacall, én is legendás sztár lettem volna. Nemcsak Bogie-t lopta el tőlem, hanem a nagy kiugrási lehetőségemet is. Igazából én voltam Bogie este”.

Aki csak látta a filmet, rögtön érzékelheti, hogy a két sztár ott a kamera előtt bolondul egymásba, és a film valóban egy elsöprő, nagy szerelem születését örökíti meg. A valóság és a játék még az ifjú pár számára is összekeveredhetett: akkoriban civilben is a filmbeli nevükön Slimnek és Steve-nek szólították egymást, és az első gyerekük a Steve nevet kapta.

A Szegények és gazdagokat 1944 októberében mutatták be, és hatalmas sikert aratott. A kritika az új Garbót, Dietrichet, Mae Westet és/vagy Katharine Hepburnt látta Lauren Bacallban.

Bogart a következő fél évet azzal töltötte, hogy kiverekedte magát a házasságából, és ehhez az elhagyandó feleséggel átivott éjszakákra is szükség volt. Bacall az önéletrajzában meghökkentő részletességgel írja le, hogy milyen utcákon kellett időnként az éjszaka közepén összeszednie nála huszonöt évvel idősebb szerelmét. Minden kezdő forgatókönyvíróban felmerülhet a gyanú, hogy ilyenkor néha eszébe jutott az apja, akit kislánykorában még New Yorkban egypárszor szintén az anyjával és nagyanyjával együtt cipeltek haza.

Bogart és Bacall 1945-ben házasodott össze. Két gyerekük született.

Bacall és Bogart 1945-ben egy forgatáson

Az alkohol mindig velük maradt: amikor egyszer egy újságíró azt kérdezte Bogarttól, mi volt élete legnagyobb hibája, ő tréfásan azt felelte: „hogy a whiskyről átálltam a camparira”. Pedig igazából semmi vicces nem volt ebben. Bacall folyamatosan próbálta leállítani, azután belenyugodott, hogy ha leszoktatni nem is tudja, legalább az adagja csökkentésére képes rávenni a férjét. A nyilvánosság előtt viszont mindig mentegette, utólag is hangsúlyozta, hogy ha Bogart dolgozott, akkor egy korty sem ment le a torkán, egyébként pedig nem is tehetett pusztító szokásáról: „Az alkoholtilalom gyermeke volt. Megszokta az illegális italkimérőket meg az italt, és kész.” Stephen Bogart, a nagyfiuk, aki talán nem véletlenül In Search of my Father vagyis Apám után kutatva címmel írta meg élete történetét, úgy emlékezett, mindkét szülője folyamatosan félt, hogy a másik majd elhagyja, és az ital lesz az ok.

De sírig tartó, lángoló szerelem volt az övék – és ezen az sem változtat, ha időről-időre megcsalták egymást. Bogart a filmstúdióbeli fodrászával, Bacall Frank Sinatrával tett egy kis kitérőt.

És közben szárnyalt a karrierjük. Bacall csak félig viccelhetett, amikor azt mondta, a férje igazából régimódi ember volt, aki azt szerette volna, ha a felesége otthon a gyerekeket neveli. Ehhez képest élete nagy szerelme a negyedik színésznő volt, akit feleségül vett. Még négy filmet forgattak együtt, és mindegyik klasszikussá vált. Az első után rögtön a Hosszú álom következett, amelyben megint egy morózus, de érző lelkű magándetektív (pontosítok: minden morózus, érző lelkű magándetektívek ősképe, a ballonkabátos légió szuperhőse, Philip Marlow) találja magát szembe egy végzetes, veszélyes nővel. És a következő két évben még kétszer forgattak: a Sötét folyosó és a Key Largo is a bűn, a megválthatatlanság, az egyértelműen felismerhető gonosz és a vele szembeforduló, alig felismerhető jó témája köré épült, és persze nagybetűs Gonoszról és Jóról van szó: mindegyik noir a javából.

Azután mindketten játszottak még, amíg játszhattak. Bacall több mint ötven filmben jelent meg, alaposan kiélvezte a noir-divatban elfoglalt skatulyáját, azután idősebb korában benne volt a ’74-es, csupa világsztárral készült Gyilkosság az Orient-expresszenben, ’94-ben rendezte őt Robert Altmann a Divatdiktátorokban (amelyben Julia Roberts a főszereplő, de kit érdekel, amikor Sophia Loren, Kim Basinger, Anouk Aimée és Marcello Mastroianni is ott van), 2003-ban Lars von Trier elhívta a Dogville-be és 2006-ban még a Maffiózók egyik epizódjában is felbukkant. Igazi legenda. Kicsit magányos legenda.

Bogart filmográfiája jóval rövidebb: a színész 1957-ben halt meg gégerákban. Bacall az utolsó pillanatig ápolta, és nagyon meggyászolta. Az egymásnak írt leveleik, amelyek szintén ott vannak a színésznő 1985-ben megjelent visszaemlékezéseiben (By Myself, vagyis Egyedül a címe) azt mutatják, hogy kihozták egymásból a költőt.

De azért, ahogy írja, harminckét évesen nem akart egy életen át Bogart özvegye maradni. Eljegyezték egymást Frank Sinatrával, csakhogy Sinatra hamar lelépett. A hatvanas években hozzáment Jason Robardshoz, és hét év után párja iszákosságára hivatkozva adta be a válópert. Jellemző módon (bár remélhetőleg, csak játékból) Robards gyakran „a Bogart-özvegy” néven nevezte a feleségét.

„A gyászjelentésem biztosan Bogie-val lesz tele – nyilatkozta Bacall 2011-ben, majd 55 évvel az első férje halála után a Vanity Fairnek. – De nem bánom. Ami velem fiatal koromban történt, az néhány emberrel jóval később esik meg, másokkal meg soha. Nagyon szerencsés vagyok.”

Őszinte volt? Vagy csak a skatulyájához ragaszkodott? Mindenki döntse el maga.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!

2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,

3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 3 / 5. Szavazatok száma: 2

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.