L.Ritók Nóra

Ilyenkor, mikor nagyon sokat dolgozunk az alapítványnál azon, hogy a karácsony ünnep legyen ott is, ahol nélkülünk ugyanolyan nélkülözéssel teli nap lenne, mint a többi, mindig visszagondolok a korábbi évekre is. Vannak képek, melyeket sosem fogok elfelejteni.

Például az első mikulásnapot, amit a kis faluban tartottunk. Egy cégtől kis led-égőket kaptunk, rénszarvas formájú kis műanyag lapokba beépítve, amiket az ablakra lehetett rögzíteni, és az ünnepség után minden gyereknek adtunk egyet-egyet, hogy fussanak haza és tegyék ki az ablakba, hogy a Mikulás lássa, hova kell menni.

Mélyen az emlékezetembe égett a kép, ahogy a sötét utcán mentünk a házakhoz, és láttuk, ahogy sok helyen a kitört ablakokat deszka fedte, vagy takaróval tömték be a lyukas részeket, és ahová oda tudták tapasztani, ott világítottak a kis rénszarvasok. Végig az utcán, az utolsó utcán, ahol alig égett utcai lámpa, és a házak mögött már csak a sötét pusztaság volt. Valószerűtlen és misztikus volt a kép.

Vagy a másik is, egy családnál. Ők is ebben az utcában laktak, a vége felé. Nekik nem (nekik sem) telt fenyőfára, és mikor bementem hozzájuk, egy kis csupasz ágdarabka volt beállítva egy kövekkel megnehezített, levágott tetejű üdítős flakonba, és ott lógtak rajta azok a kis karácsonyfadíszek, amelyeket az iskolában csináltunk. Kis papírdíszek, és mézesek is, mert akkoriban már sütöttünk is a gyerekekkel, nagy élmény volt nekik, otthon sosem csináltak effélét, és nagy önuralommal tartóztatták meg magukat, hogy hazavigyék, és ne egyék meg addig. Itt még utána is kitartott egy darabig.

A fiú is ebben a családban élt. Furcsa egy társaság, sokszor mondják rájuk a többiek, hogy balhésak. Tényleg mindenkivel konfrontálódnak valamin, nem tudok olyan családot, akivel ne rúgták volna már össze a port. Persze velünk is, újra és újra. Évek óta dolgozunk velük, a támadások és visszarendeződések tekintetében, azt hiszem, ők viszik el a pálmát. A családon belül is képesek egymásnak fordulni, néha azért hívnak rendőrt, mert mással csapnak össze, néha azért, mert egymással.

Ebben a furcsa kutya-macska viszonyban mégis van valami megmagyarázhatatlan ragaszkodás egymáshoz. Kiállnak egymásért, és segítik is egymást, még ha ebben kívülről nézve logikát nehéz is találni. Jól emlékszem egy történetre ezzel a fiúval kapcsolatban. Az iskolában valamelyik osztálytársának a szülinapját tartották, és mindenki kapott egy szem mogyorós bon-bont. Épp náluk voltam, mikor hazaért, gondosan kibontotta a féltett kincset, majd óvatosan harapott belőle egy kicsit, és utána a kisebb testvére szája elé tartotta, úgy fogva, hogy ha leharapott belőle ő is egy darabkát, jusson még a harmadiknak is: akkor épp ennyien voltak otthon.

Azóta felnőtt. Tipikus életút az övé: nehezen, de meglett a nyolc osztály, aztán kiesett a közoktatásból, mint a többiek is a családban, és jött a közmunka-feketemunka váltakozó rendszerében felépített felnőtt élet. Ezt a mintát látta a környezetében, ezt követte, nem ismert mást. Lett párja is, majd saját gyerek is a kapcsolattal hozott másik mellé, albérlet, annak tisztázatlan viszonyaival. Most is jártunk náluk a Mikulással, és együtt leszünk majd a karácsonyi ünnepségen is.

Próbáljuk segíteni őket, harcolni azzal a mintával, amit otthonról kapnak, a mindenkit támadó, hibáztató és kihasználó attitűdöt átörökítő viszonyulásokkal. Meghagyni a döntést nekik, mindig hátralépve várni, hogy igazodjanak azokhoz a szabályokhoz, amelyeket a közösség már magáénak érez és működtet. Talán náluk érzem leginkább, mit jelent az, hogy a következményekről tudomást nem véve élnek. És sokszorozódik ez tovább, a gyerekeikben.

Bár sok szomorú konfliktuson vagyunk túl, mégis hiszem, hogy értik valamennyire, mit szeretnénk. Csak túl erős mellette a másik irány, és az ahhoz kötődő erőben még mindig jobban hisznek, mint bennünk. Ezért van ez az állandó ingadozás: hol mi hatunk jobban, hol ők. De az újbóli visszarendeződések után sosem onnan indulunk, ahol előtte voltunk: mindig valamivel előrébb tartunk. Ha picit is, de haladunk.

Náluk lassabb a változás, több időt igényel a hatások beépülése. Ahhoz, hogy másfajta életstratégiát tudjanak építeni, még nincs elég akaratuk, tudásuk. Ezt építgetjük. Mert nem tehetünk mást, a gyerekek miatt. A következő generációért dolgozunk, de muszáj velük, a szülőkkel közösen. Ha kell, két generációt is átfogva. Másképp nem megy.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!