Az ünnepek is elmúlnak, mint minden – mondanánk, ha melankolikusak lennénk. De miért lennénk melankolikusak épp most, amikor örülni is lehet, és érezni, hogy mi valahol nagyon szerencsések vagyunk?
ünnep
Előre kell bocsátanom: nem vagyok karácsonyellenes. Kétségtelen: gyerekkoromban vártam a karácsonyt, élveztem a készülődést, imádtam a régi konzum szaloncukrot, a habcsókot. A karácsonyhoz hozzá tartozott a hó, szinte nem is emlékszem fekete karácsonyra. Hócipőben jártunk, talán van, aki még emlékszik a fehér, vízhatlan, oldalt gombos lábbelire. Csupa szép emlék: a Popper-család mindkét ága zsidó származású, de valahogy a karácsonyt mindig tartották.
A viszály az oly békés karácsonyi dal körül mostanában nem szerepel a nyilvánosság előtt
A béke és a megértés szellemében kiürült tekintetű, roppant hadak ajándékra éhesen kerülgetik egymást a vigyori télapók és fényes díszek árnyéka alatt. Végtelen emberfolyók hömpölyögnek folyosókról liftbe, liftből folyosókra: a pláza megtelt, de annyira, hogy belehal a szív a békébe és megértésbe.
Ilyenkor, mikor nagyon sokat dolgozunk az alapítványnál azon, hogy a karácsony ünnep legyen ott is, ahol nélkülünk ugyanolyan nélkülözéssel teli nap lenne, mint a többi, mindig visszagondolok a korábbi évekre is. Vannak képek, melyeket sosem fogok elfelejteni.
Hívják bár Santának, Sinterclaasnak, Joulupukkinak vagy Mikulásnak, a decemberben ajándékot osztogató figurát kedves, mosolygós, nagyszakállú idős bácsinak képzeljük el, rénszarvasok vonta szánon és talpig pirosban. Nem volt ez mindig így. Sőt!
A legfontosabb a szakáll helyes felragasztása. A már komoly gyakorlattal rendelkezők szerint nincs annál kellemetlenebb, mint amikor leesik ez az emberről. Még akkor is kínos a lelepleződés, ha a gyerekek általában sejtik, nem igazi télapó jött el hozzájuk, csak afféle bérmikulás. A profi bérmikulások szerint, ha hat évnél idősebb gyermekekhez szállunk ki, akkor a szakállat úgy érdemes felerősíteni, hogy az avatatlan szemlélő minden pillanatban attól tarthasson, azonnal leesik. De – s ez a szakma egyik nagy titka –, végül fent marad. Olyan trükk ez, amit minden kötéltáncos ismer. Ha egyszer-kétszer megbotlik a magasban, jobban izgul a közönség.
A hálaadás napján, november negyedik csütörtökjén, ami az idén november 24-ére esik, hagyományosan pulykasült kerül az amerikai asztalokra, krumplipüré, áfonyaszósz és sütőtökös pite kíséretében. Ezzel emlékeznek arra az őszi ünnepségre, amikor a Mayflower fedélzetén Észak-Amerikába érkezett protestáns angol zarándokok a betakarítás után először lakomáztak közösen a helyi indiánokkal. A nevezetes hajó Angliából, Plymouth kikötőjéből indult útnak 1620-ban, az utasai azonban ezt megelőzően hosszú éveken keresztül Hollandiában, Leidenben találtak otthonra.
November 11. 11 óra – azaz 11.11.11. A mágikus dátum a bécsieknek pár óra felhőtlen vidámságot, szinte gondtalanságot jelent, még most is, az infláció, az energiaszűke, a nem túl távoli háború, a járvány visszatérésének fenyegetettsége közepette. Sőt, annál inkább, már csak azért is, mert az elmúlt két évben kénytelenek voltak nélkülözni a legkedveltebb bécsi hagyományt, a bálozást.
Támogatott tartalom
Van, aki egy férfira vagy nőre vár éveken át, és van, aki arra, hogy belépőjegyet vehessen a Bayreuthi Ünnepi Játékok valamelyik előadására – egy svájci ismerősöm a várólistára feliratkozva kereken hét évet várt arra, hogy eljuthasson a wagneriánusok leghíresebb zarándokhelyére.
Homer Simpson is csak csodálkozna, mennyiféle létezik azon kívül, amit ő szeret!
Már a nyáron terveztem, hogy megnézem a kővágóörsi romos zsinagógát. Most Benedek Péter barátommal, aki szinte csak véletlenül járt éppen ma Monoszlón, szóval ketten felkerekedtünk, hogy életnagyságban is megnézzük végre. Jól tettük.