Adamik Zsolt

A béke és a megértés szellemében kiürült tekintetű, roppant hadak ajándékra éhesen kerülgetik egymást a vigyori télapók és fényes díszek árnyéka alatt. Végtelen emberfolyók hömpölyögnek folyosókról liftbe, liftből folyosókra: a pláza megtelt, de annyira, hogy belehal a szív a békébe és megértésbe.

Amennyiben Ön is résztvevője ennek az évről-évre tiribb és tarkább hagyománynak, talán megfordult már a fejében, vagy egyenesen nyögte a következő mondatot az őrület határán: Ugyan melyik átkozott semmirekellő tehet erről az egészről?! Eláruljuk: vegye elő Victor Gruent, amennyiben a mai értelemben vett pláza atyját kívánná esetleg egy kanál vízben megfojtani!

Victor David Gruen, avagy Viktor David Grünbaum csak jót akart, vagy legalábbis minden jel arra mutat, hogy nem állt szándékában idegszanatóriumba kergetni senkit, aki 2022 decemberében a Westend vízesése mellett szerzett életre szóló sebeket az Utolsó Görkoris Barbie-ért vívott véres és epikus csatában.

Gruen 1903. július 18-án látta meg a napvilágot Ausztriában, később a Bécsi Képzőművészeti Akadémián építészetet tanult. Elkötelezett szocialistaként, vele született humanizmusa és persze a származása kapcsán 1938 elején levonta a megfelelő következtetéseket, és egy talpig SA-uniformisba öltözött barátja segítségével menekülőre fogta a dolgot. Az Anschlussból egyenesen az Egyesült Államokba emigrált.

A szociális érzékenység ekkorra már építészetének, avagy hivatásának alapja, s ennek csúcsára 1936-ban, a Singer textil-kiskereskedés felújítása során jut. Az ötlet frappáns: mert mi lenne, ha a járókelőket, a korzó népét kiszakítanánk az egyhangú és monoton járásból-kelésből? Gruen a baktatás és az üzlet találkozásánál nyitott, bejárható teret alakít ki, közepén egy hívogató, fényben úszó vitrinnel. Az áramló sokadalom hipnotikusan szürke, egy a sokból alkotóeleme helyett lám, lehetnénk inkább részesei a vásárlás élményének is akár. Vagy másképp: maga a vásárlás, a nézelődés legyen az az élmény, ami kiszippant minket mindenből, ami unalmas, fásult, azaz egyszerűen csak hétköznapi.

Talán megegyezhetünk: ebben nincs semmi rossz. Az alkotóról később Gruen-hatásnak keresztelt jelenség eleinte alig volt érzékelhető – illetve, ha mégis, akkor is valamiféle okosan pozitív értelemben, nem pedig úgy, ahogy az építészeti újítás nyomán ma a hétköznapjainkat, de az ünnepeinket is meghatározza.

De mi az a Gruen-hatás?

Nos, írásunk szempontjából nem más, mint egyfajta végkifejlet. Furcsamód – úgy általában az emberek jólétét célzó okos kezdeményezések többségével együtt – Gruen jópofa újítása sem ússza meg, hogy ne váljék belőle mutáns szörnyeteg. A mai értelemben vett Gruen-hatás akkor üt be, amikor a plázákban egyszer csak elfeledkezünk arról, hogy valójában mit is akartunk venni, és a célirányos boltba menés helyett kószálni kezdünk. Azaz cselekvésünk úgynevezett shoppingolásba vált, agyunk pedig impulzusvásárló üzemmódba kapcsol. Érdekes, de a jelenség megértéséhez a legtökéletesebb szemléltető anyag nem más, mint egy zsánerfilm, mégpedig George A. Romero 1978-as, zseniális dolgozata, a Holtak Hajnala, melyben a zombik egy plázában emberhúsért korzózva szüretelik le újra és újra (és, mivel ennél halottabbak már nem lesznek: mindörökké) a Gruen-hatás enélkül is ijesztően rothadt gyümölcsét.

Kimondhatjuk: Victor Gruen építészeti forma- és boltbontása vezetett el a mai plázafrászig.

Találkozások

A konkrét holmi (élelmiszer, ruha, bármi) megszerzése helyett maga a cél nélküli vásárlás mint cél: nem gondolnánk, hogy az amúgy jeles építész erre szerette volna kifuttatni a Singer-szaküzletnél elindított reformtörekvéseit. Sőt, saját bevallása szerint Amerikában, az első bevásárlóközpontok tervezése és felhúzása közben is a hatékonyság és az emberek életének egyszerűsítése lebegett a szeme előtt – hiszen, ha minden társadalmi rétegnek ugyanarra van szüksége (élelmiszer, ruha, bármi), akkor nem lenne célszerű, ha mindezt ugyanazon a helyen szerezhetné be?

Az első shopping mallok megalkotásánál (ilyen volt többek között a Detroit melletti Northland Mall 1954-ben) Gruen a régi piacok elrendezését tartotta szem előtt, mondván: a vásárlás ne csak élmény legyen, de egyúttal célirányos tevékenység is. Az egyazon portékát kínáló boltok csoportosuljanak egymás mellett és kövessék ugyanazt a mintát! Sőt: ha már felhúzunk egy batár nagy épületet, miért ne alakíthatnánk ki az üzletek találkozásánál olyan tereket, amelyek az emberek találkozását segítik elő? Miért ne lehetne a vásárlás egyúttal a közösségi érintkezés helyszíne is?

Hát, nem szép gondolat? Milyen kár, hogy a kereskedők egészen másképp értették!

Az emberek jólétét célzó okos kezdeményezések többségével együtt Gruen koncepciójának emberbarát része egyenest a levesben landolt az évek során a profit érdekében. A kereskedők ott finomítottak a dolgon (az elrendezéssel, a térképpel, a lift- és lépcsőelosztással, az élelmiszerboltok a be- és kijáratoktól lehető legtávolabb való elhelyezésével, de akárcsak azzal is, hogy a plázákban sehol nincs óra), ahol csak a pénztárcájuk vagy a főnökük megkövetelte. A pláza így lett a grueni szép, új világ helyett Romero-féle zombi-rémálom, ahol az ünnepek és szeretet jegyében a másik máját falnánk fel legszívesebben a tülekedés és az utolsó árucikk miatt.

Megjelent a Gruen-hatás: és mindannyian a részesei lettünk.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!