Kácsor Zsolt

Fotó: Konyhás István

Hideg és csípős a novemberi reggel, még szerencse, hogy itt, az egyik bivalyhalmi halastó mellett az eső még nem zuhog, csak szitál. De azért sok kedvünk nem volna most beleállni a 8 fokos vízbe. Igaz, nem is kéri ezt tőlünk senki. Az itt dolgozó munkások számára azonban ez nem döntés kérdése: nekik bele kell állniuk a vízbe, hiszen ők novembertől azért hajtanak heteken át, hogy karácsonyra legyen az ünnepi asztalokon elegendő ponty.

A Hortobágyi Halgazdaság Zrt. bivalyhalmi tóegységénél vagyunk, egy Folyás nevű, kicsiny Hajdú-Bihar megyei falu határában – de azok kedvéért, akik Magyarországot csak az autópályákról nézve ismerik, elárulom: a Budapestről Nyíregyháza felé vezető M3-as autópályáról a polgári elágazásnál kell lejönni, el kell kanyarodni Újszentmargitta felé, majd Folyáson túl már látni a tavakat.

Ezek itt mesterséges halastavak, a tóegységben vannak ívató, előnevelő, ivadéknevelő, nevelő, termelő, raktár, teleltető és anyahaltartó tavak, de minket ezek közül most csak a nevelő és termelő tavak érdekelnek, más néven a hizlalótavak, ahol az étkezési halakat állítják elő. A halászat amúgy ilyen mennyiség esetén lényegében ipari tevékenység: a halakat egy nagyméretű hálóval felszerelt markológép emeli ki a „halágyból”, majd a zsákmányt egy szállítószalagra helyezi, ahonnan emberi erővel válogatják szét a halakat fajta és méret szerint. A szállítószalagon „elsőrendű haszonhalakat” látok ide-oda csapkodni – így nevezi a szakma azokat a gyönyörű pontyokat, harcsákat, csukákat, amúrokat stb., amik majd a karácsonyi ünnepi asztal fő fogásai lesznek. Az emberek itt piaci értékesítésre termelnek, úgyhogy a méreten aluli vagy sérült halakat különrakják – a piacra szánt szállítmányba csak a legegészségesebb és legszebb példányok kerülnek.

S hogy miképpen sikerül annak a bizonyos markolónak egy fogásra annyi halat fognia? S hogy mi is az a „halágy”?

A lehalászás megkönnyítése érdekében a halastavat először lecsapolják, aminek következtében a halak egy zsilippel lezárható földmedencébe, az úgynevezett „belső halágyba” kerülnek. A lehalászás elején ebbe a halágyba eresztenek bele egy hatalmas méretű hálót, ezzel tehát lényegében összeterelik a halakat, majd a többit a halászó markológép megoldja.

Meg a munkáskéz.

Amik amúgy nem fiatal, hanem meglehetősen koros kezek.

A tucatnyi munkásból, aki most itt ma reggel összegyűlt, a legidősebb ember 72 éves, a többiek pedig mind 45-50 körüliek, vagy afölöttiek. Mindössze egy fiatalembert látok köztük, ő olyan huszonéves lehet – és rá csak a segédmunkát bízták, úgy látom.

Ezek az emberek reggel hétkor kezdték a munkát, de ahhoz, hogy időben ideérjenek, sokuknak órákkal hamarabb fel kellett kelniük: a munkások zöme ugyanis nem idevalósi, akad köztük olyan, aki hatvan kilométerre lakik. Korábban egy-egy karácsony előtti lehalászásra elég volt a környékről összegyűjteni a munkásokat, ám a halászati ágazat évek óta súlyos munkaerőhiánnyal küzd – amin nem nagyon kell csodálkozni. Manapság nem sok embernek van kedve a hajnali órákat azzal tölteni a metsző hidegben, hogy ficánkoló halakat szortírozzon műanyag hordókba. Ráadásul ezt a kemény melót, ami úgy kikezdi az ember ujját, hogy beletöredezik a körme, meg sem fizetik rendesen. Mégis úgy dolgoznak, mint a gép. Először azzal a szándékkal állok a szállítószalag mellé, hogy szóba elegyedem velük, s fölteszem a halászoknak azt a nagyon adekvát és nagyon hülye, de mindig elhangzó újságírói kérdést, miszerint a halat rántva szeretik-e jobban, vagy halászlében, de a szikár arcokat látva elmegy a kedvem a viccelődéstől. Láthatólag egymással sincs kedvük beszélgetni, nemhogy velem. A markológép ugyanis szusszanásnyi időt sem hagy nekik: alig végeztek a válogatással, máris érkezik a levegőből az újabb adag szállítmány.

Szívesen megkérdezném tőlük azt is, hogy a magyar társadalom szerintük miért oly elutasító a halakkal szemben – dacára annak, hogy a hal az egyik legegészségesebb és leghasznosabb állati hús, amit az ember elképzelhet magának. Ennek ellenére Magyarországon az éves halfogyasztás egy főre vetítve alig pár kiló, magyarán a statisztika lényegében csak azt a mennyiséget tudja kimutatni, amit az emberek karácsonykor ímmel-ámmal, de megesznek. Ráadásul a magyar lakosság a hazai édesvízi halaknál jobban kedveli az import tengeri halat – legalábbis erről tanúskodik a statisztika.

Nagy kérdés persze, hogy akkor ezek az emberek vajon miért güriznek év végén heteken át, ha a magyar ember a bevásárlóközpontban szívesebben válogat a mirelit tengeri halak, mint a friss és magyar és elsőrendű és haszonhalak között? Megmondom: a fizetésükért. Hivatalosan nem árulják el, hogy ezek az emberek mennyit keresnek, de az egyik helybéli megsúgja nekem: nettó 100-120 ezer forintot visznek haza havonta. Mire elég ez a pénz?

Ez is jó kérdés. Hát persze, hogy ezt sem kérdezem meg tőlük. Nem szeretném, ha rám is olyan képpel néznének, mint akit szortírozni kell.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!