Dési János
A legfontosabb a szakáll helyes felragasztása. A már komoly gyakorlattal rendelkezők szerint nincs annál kellemetlenebb, mint amikor leesik az emberről. Még akkor is kínos a lelepleződés, ha a gyerekek általában sejtik, nem igazi télapó jött el hozzájuk, csak afféle bérmikulás. A profi bérmikulások szerint, ha hat évnél idősebb gyermekekhez szállunk ki, akkor a szakállat úgy érdemes felerősíteni, hogy az avatatlan szemlélő minden pillanatban attól tarthasson, azonnal leesik. De – s ez a szakma egyik nagy titka –, végül fent marad. Olyan trükk ez, amit minden kötéltáncos ismer. Ha egyszer-kétszer megbotlik a magasban, jobban izgul a közönség.
November vége felé jelent meg a hirdetés: Mikulások jelentkezését várja egy alapítvány. Egy riporter ne hagyja ki a nagy lehetőségeket. Merüljön el az élet sűrűjében.
Az alapítvány tagjai kórházakba, gyermekotthonokba mennek december hatodikán Mikulásként, természetesen nem üres kézzel. Mert a Télapó ajándék nélkül – nos, ez fogalmilag kizárt. A filantróp vállalkozáshoz természetesen pénz kell. Ezt teremtjük elő a bérmikuláskodásból. A szülő néhány száz forintért megrendelheti a nagyszakállú pirosruhást, aki a kívánt szöveg kíséretében átadja a rokonok ajándékait.
Némi habozás után egy pasaréti, egy Batthyány téri családot és egy jobb belvárosi iskolát választok magamnak. Szeretnék Kőbányán vagy Ferencvárosban is mikuláskodni, de ott valamiért kisebb a kereslet.
December ötödikén délután, szerződésben vállalt kötelezettségeimnek megfelelően, bevetésre készen jelentkezem a bázison. Keresek egy alig szakadt piros palástot, nadrágot, püspöksüveget, pásztorbotot. Egy tapaszalt kolléga elmagyarázza a szakállhasználattal kapcsolatos tudnivalókat. (Például: jobb, ha előtte az ember a sajátját leborotválja. Szerinte baromi ronda, ahogy fehér, lengő szakállam mögül kilátszik kéthetes borostám.) Fontos figyelmeztetés, hogy szakállviselés közben nem szabad dohányozni, a lángoló mikulás ön- és közveszélyes!
Átveszem a papírokat, szerződéseket, elismervényeket, számlákat – melyeket majd alá kell íratnom a megrendelővel a teljesítés után, valamint azt a leírást, amiben a gondos szülő meghagyta, mit mondjak csemetéjének.
Mire kiérek Pasarétre, zuhog az eső. A ház előtt nem találok parkolóhelyet, így kénytelen vagyok civilben rohanni a házig. Egy öntött ürge-szerű Mikulás meglehetősen stílustörő lenne. A lépcsőházban rángatom magamra a gúnyát. Idős hölgy érkezik hatalmas cekkerekkel haza. Ijedten végigmér, majd bevágódik a liftbe. Gyalog megyek a harmadikra. Csöngetek. Jó negyvenes apuka les ki. „A Mikulás?” – ismer fel éles elméjűen. „Van itt még néhány ajándék, amit oda kell majd adnia” – nyom a kezembe egy kiadós pakkot. Amíg a csomagot gyömöszölöm a puttonyomba, háromszor megköszörüli a torkát, mire kinyögi: „Maga tényleg újságíró?” Egyetlen feltételem volt az alapítványnál, ezt ne árulják el, de most már mindegy. Bemutatkozom. Olvasta néhány írásomat. A véleményemet kéri a költségvetési vita kimeneteléről és a kormánypárton belüli erőviszonyokról. „Talán előbb a gyerek” – próbálok kitérni. „Azt feltétlenül mondja meg neki, hogy többet ne kakiljon be” – zárjuk le végleg a nagypolitikát. Öt év körüli félénk fiúcskát lököd elém. Láthatóan nem gyakorolok rá különösebb hatást. Pedig apait-anyait beleadok. Elénekeltetem vele a „Télapó itt van, hó a subája” és a „Hull a pelyhes fehér hó” kezdetű örökzöldeket, de a srác csak erőteljes szülői nyomásra hajlandó bármit is tenni. „Na, adja már oda az ajándékokat” – türelmetlenkedik egy nagymamaféleség. Kipakolok a zsákból, közben többször felhívom a figyelmét a fiúcskának arra, hogy lehetőleg ne a nadrágjába, hanem a WC-be intézze a dolgait. A felnőttek lázasan tépkedik a csomagolópapírokat. Távirányítós autók, Lego – szerény számításaim szerint egy tanár egyhavi fizetésének értékében. A srác azonban csak azzal a 300 forintos kis autóval foglalatoskodik, mely az alapítvány ajándéka. Némi rábeszélésre udvariasan vet néhány pillantást többi szerzeményére is, aztán vissza a kisautóhoz.
„Intézzük el az anyagiakat” – hagy fel a neveléssel az apa. Utánaballagok a konyhába. Elé teszem a papírokat, olvasatlanul aláírja a számlát és az igazolást arról, hogy tényleg itt jártam. Stampedlibe pálinkát töltene, de elhárítom. Pálinkaszagú Mikulás nem veszi jól ki magát. „Persze, szolgálatban van” – kedélyeskedik. Bemondom az árat, nincs kedvem társalogni vele tovább. Egy ezressel többet ad. Erszényemben matatok a visszajáróért. „Tartsa csak meg” – vereget hátba.

Következő helyszín. Itt az ajándékot nem kaptam meg előre. Kénytelen vagyok még utcai ruhában becsöngetni érte. Kivágódik az ajtó, 4-5 éves fiúcska rohan izgatottan ki, végigmér, csalódottan visszamasírozik. Mögötte csinos, fiatal anyuka. „Izé, a villanyszámlás vagyok” – kacsintgatok neki irtózatos sebességgel a félhomályos folyosón. A gyerek hallótávolságon kívülre ér. „Az ajándék” – súgom. „Ide tettem az ajtó elé, hát nem mondták magának a főnökei?!” – szór villámokat a szeme. Nagyon szép a szeme. Hideg és kék. De mosolytalan. Makogok valamit, felnyalábolom a csomagot, a lépcsőfordulóban átöltözöm. Újra csengetek. A gyerek már sokkal kevésbé lelkes, amikor kijön. „Te igazi Mikulás vagy?” – méreget gyanakvóan. Húz befelé. Amint az ajtóhoz érünk, vakító fény önti el a szobát. A papa videóra rögzíti az eseményeket. Igyekszem megfelelni az örökkévalóság támasztotta igényeknek. A gyerek jókat röhög. Kipróbáljuk az új játékait, bemutat a kutyájának. Különösen az érdekli, hol hagytam a szánomat és hogy miként tudom az ablakban lévő cipőbe kivülről belerejteni az ajándékokat. Miután ez utóbbi kérdés gyerekkoromban engem is felettébb izgatott, fölényes előadást tartok arról, hogy a mikulások kívülről is ki tudják nyitni az ablakokat, és úgy osztják az ajándékokat a jó gyerekeknek.
A szülők már unják kettősünket, illendően búcsúzkodom. A mamával az előszobában elintézzük a pénzügyeket, itt is kapok borravalót. Úgy látszik ez egy ilyen szakma. A csinos anyukának felajánlom, ha netán szüksége lenne rám, csak hívjon, rengeteg mindenféléhez értek, de ha másnak nem, hát húsvéti nyuszinak kiváló vagyok. Kitérő választ ad, de azért felírja a telefonszámomat. A piros ruhának nehéz ellenállni… Végszóra előkerül a kisfiú, szeretne elköszönni tőlem. „Kikísérlek” – fogja meg a kezemet és húz a szobaablak felé. „Erre?” –értetlenkedem. „Hát nem azt mondtad, hogy a mikulások az ablakon járnak ki-be?”
*
Negyed század telt el azóta. A kékszemű anyuka persze nem hívott. Ám egyszer összeakadtunk a néhai Ráckertben, már ismerősként köszöntöttük egymást, és hajnalig táncoltunk. Jó volt az illata is. De húsvétig akkor sem jutottunk el. A gyerekek már felnőttek, s talán kiheverték az akkori mikulástámadást.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!