Tardos János

Gyerekkorom óta, mondhatni, elég sűrűn megfordultam Franciaországban. Egy jó ideig számomra ez az ország jelentette a nyaralást, ráadásul olyat, amit az apámmal tölthettem. Ő ugyanis 1963-tól Párizsban élt, oda disszidált. Akkor négy és fél éven át nem láthattam, és még csak Skype sem volt. Csak piros-kék csíkos légipostai borítékok, és néha egy-egy interurbán telefon.

A hetedik utáni nyáron azután – Szirmai elvtárs végtelen jóindulatából kifolyólag – anyámmal eltölthettünk két hónapot Franciaországban. A következő évben, a forradalmi 1968-ban az öcsém mehetett. Aztán egy évvel később az egész család összejött Brac szigetén; együtt láttuk Armstrong Holdra szállását, és az apám engedte, hogy a nyaralósziget akkoriban még jobbára kihalt útjain kicsit vezethessem ütött-kopott Dösövóját.

A gimnáziumban franciát tanultam, és 1970 hippi nyarára azt találtuk ki, hogy az apám befizet engem egy Toulon melletti háromhetes nyelvtáborba, ahol (nyugat)német és vogézi francia gyerekek között erősen rákaptam a biciklitúrázásra és a hosszú arany Winston cigarettára. Egyszer majd még mesélek más kalandokról is, amelyek azon a nyáron estek meg. Mindenesetre, ha anyám nem olyan erőszakosan nemzeti érzelmű, talán már akkor disszidáltam volna, és most nyilván franciául írnám ezeket a sorokat a Le Monde irodalmi mellékletébe; gondoljunk csak bele az azért járó jelentős honoráriumba!

Aztán megint az öcsém ment, aztán megint én, volt, hogy kétévente, de olyan is előfordult, hogy katonaköteles lévén pár évig átmeneti szünetet kellett tartanom.

Valamikor a hetvenes évek második felében már kezdő újságíró voltam, amikor egy rövid, háromhetes bécsi telelés alatt az apám rávett, hogy elmeséljek neki egy félig kitalált, félig a valóságban is megesett történetet lengyelországi stoppolásokról, egy budapesti szerelmi szálról és egy majdnem tragikusan végződő berlini faljárásról. Megtöltöttünk ott ezzel a fecsegéssel vagy egy tucatnyi magnókazettát, ő pedig a következő fél évben egzotikus kelet-európai romantikus ifjúsági regényt írt belőle. Ez volt a Minipasseport, amit aztán franciáról mindenféle kultúrnyelvekre lefordítottak. Az olasz talán nekem is megvan valahol, de úgy emlékszem, még finnül és japánul is megjelent, bár ezért most nem kezeskedem. (Közben rákerestem a neten, és megtaláltam a görög kiadás címlapját is.)

A hatvanas évek nagy szürrealista lendülete után az apám franciaországi irodalmi karrierje addigra már kissé alábbhagyott, de valamiből meg kellett élnie, ezért többek között riportkönyvet írt az ausztriai menekülttáborokban sínylődő magyar disszidens fiatalok hányattatásairól (ezért volt épp Bécsben, s ezért is próbálkoztunk ott a közös történetszövéssel).

Tekintve, hogy Bécsbe, korábbi, bevett szokásomtól eltérve akkor először turistaútlevéllel utazhattam, a rákövetkező nyáron pofátlanul megint látogató-útlevelet kértem Franciaországba, és a hatóságok kiszámíthatatlan szeszélye folytán kaptam is.

És most először végre lett önálló lakásom is Párizsban, mert apám időlegesen feladta kis montmartre-i garzonját, amit első, nagy sikerű kinti könyve honoráriumából vásárolt, még valamikor a hatvanas évek derekán. A garzonból pedig egy gyönyörű, vadregényes vidéki alkotóházba költözött, ahol már korábban is jó néhányszor megfordult, és ahol ezúttal már véglegesen, és ráadásul ingyen, teljes ellátás mellett befogadták. Még egy külön kis önálló házat is kapott a Szajna partja fölé magasodó domboldalon, ahol a melléje szegődött cocker spánieljével és a fillérekért, használtan vett vacak Mini Morrisával remekül elvolt: Párizstól száz kilométernyire nyugatra igazi normandiai vidéki íróremete lett.

1978-at írtunk. Már kijött a Minipasseport, apámnak megint lett egy kis pénze, és azon a nyáron már én is nyaralgathattam egy kicsit nála a Malomban, csak hogy lássam, milyen az igazi franciás nagyúri vendégszeretet, miféle kulináris csodákat alkot Charles a hatalmas ipari konyhában, miközben mi, a Malom környékén lébecoló budapesti és párizsi művészközeli ingyenélő ifjúság, szemérmetlenül, állandó bulizással töltjük a könnyű léptű nyári időt.

Már megint disszidálni akartam. Párizsban Vámos Miklóssal és Bikácsy Gergővel szövögettük Sorbonne-közeli vad, irreális álmainkat, asszem Bikácsy be is iratkozott filmesztétikára, nekem meg, nyelvi sutaságaimat látva egy egyéves előkészítő tanfolyammal próbálták kiszúrni a szemem. Végül gyávaságból vagy valami más okok folytán augusztusban vagy szeptember elején mindhárman feladtuk nagyralátó párizsi terveinket, és lógó orral hazaevett minket a fene.

Ami engem illet, akkor már csak három évnyi röpke időre, mert 1981-ben végre megembereltem magam, és a szabadságot választottam.

Hogy miért és hogyan, azt majd legközelebb elmesélem.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!