Amikor Ferenc Józseffel találkozott, kicserélték az autogramos füzetüket. Őfelsége arról érdeklődött tőle, hogy mit szeret a legjobban a színészetben. „A színésznőket” – felelte erre, amin a császár jót nevetett. A Gogol Revizorja alapján készült német filmvígjáték 1927-es bemutatójának másnapján Hitlerrel futott össze az utcán, aki azt kiabálta neki felháborodva, hogy „ostoba, bárgyú film, sajnálom az időt, amit rápazaroltam!”. – Ez volt a jel, amiből tudta, hogy érdemes elkezdenie egy újabb emigráláson törnie a fejét.

 Most éppen vonaton ül, Torinóból Rómába száguld. – Pár nap, és otthon leszek – mondja. Az otthon jó ideje egy szép kis reneszánsz városka, közel Torinóhoz és Milánóhoz, nem utolsósorban pedig nagyszerű művészek lakóhelyéhez.  Michlangelo Pistoletto, Guiseppe Pennone – sorolja. Akikkel összejárhat – mert lételeme, hogy művész barátaival találkozzon, beszélgessen, vitázzon, elméleteket cseréljen. 

Akárhányszor szóba került eddigi életem során bármilyen társaságban, hogy én imádom Erdélyt és körülbelül 20 alakalommal jártam már ott, mindig ugyanaz a három kérdés jött: Ittál jó szilvapálinkát? Láttál medvét? Ugye szűkszavúak a székelyek?

Rayski ’56 után csalódottan szakított a lengyel kommunista párttal, és végleg visszatért Franciaországba. Az apámat is várták Párizsban az avantgarde mozgalomban megismert művészbarátai. A történet harmadik szereplője szerény személyemben a 80-as évek elején érkezett letelepedési szándékkal Franciaországba, és egy langymeleg estén elkísérte apját Rayski bácsihoz, aki tágas polgári lakásában baráti vacsorát adott.