Képek és szöveg: Pesti Kálmán

Ha hinnék Istenben, jelet látnék a napsütésben; így csak a klímaválság épp nem kellemetlen bizonyítékát a januári 12 fokban Gyöngyöstől Hatvan felé, kéken villogó rendőrautók és olykor dudáló szimpatizánsok között tizedikként a Tudásmenetben. Van, ahol azt írják, hogy megbuktak, mert kevesen vannak. Nézem a most épp harmincegy menetelőt: vannak fiatalok, de inkább nem annyira, elszántak, vidámak, tervekről beszélnek, és mennek, mennek, mennek – nem így néz ki egy megvert sereg.

A Tudásmenet az oktatásért január másodikán indult Miskolcról, hogy hat nap és 180 kilométer után megérkezzenek a budapesti Kölcsey Gimnáziumhoz. A magamféle okvetetlenkedők persze rögtön fennakadtak azon, hogy január-e a legjobb hónap egy embert próbáló vonuláshoz, amikor ráadásul tanítási szünet van. Bizonyára nem én vagyok az első a kételyekkel, mert Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára gyógypedagógusokat megszégyenítő türelemmel magyarázza el, hogy ezt épp most kell megcsinálni, amikor a kormány a kifárasztásukra játszik, hogy csönd legyen, az emberek értsék meg, hogy csupán néhány fővárosi iskolában elégedetlenkednek, a magyar vidék velük van. Nem kérdőjelezve meg az utóbbi állítás valóságát, azért vannak meglepetések. Például Mezőkövesdről sosem gondoltam volna, hogy az oktatásügyért és a demokráciáért folytatott küzdelem fellegvára, ennek ellenére itt sokan, sőt nagyon sokan várták a menetet. Angyalarcú tanárnéni áldást mondott rájuk, egyházi iskolák diákjai tanáraikkal gyalogoltak velük szimbolikus távolságokat, de a Tankerület bánatára jöttek állami iskolákból is jó arcú fiatalok, akik nyilatkozni is hajlandóak voltak, nem féltek a kameráktól sem.  De volt olyan hely is, ahol senkivel sem sikerült találkozni: a kormánypárti polgármester nyomatékosan eltanácsolt mindenkit a menettel való érintkezéstől, és ebben nem volt sikertelen.

Mindezt azonban csak hallottam, mivel én az út felénél, Gyöngyösön csatlakoztam a menethez. Nehezen találtam rájuk, nem mondhatom, hogy a várost elöntötték a plakátok, szórólapok. Végül egy fiatal pár azt tanácsolja, hogy menjek a Fő téri Eszmecsere klubba, úgy hallották, hogy ott lesz valami. A „valami” egy 80-100 fős beszélgetés volt az oktatásról. Totyik itt is mellbevágó adatokat sorolt:

• A PISA felmérés 7 fokozatú skáláján legfeljebb 4-est elérő magyar gyerekek aránya 60 százalék volt.
• Nemzetközi értékelés szerint ők alkalmatlanok a munkaerő-piaci elhelyezkedésre.
• A hazai gyerekek 25 százaléka alulteljesít a kompetenciaméréseken.
• A leszakadók felzárkóztatására nincs elégséges program.

Az jó, hogy tehetséggondozás van, de így már iskoláskorban véglegesen kettészakad a társadalom.  A tanár nélkül nincs jövő nemcsak szólam, hanem tény: szeptemberben hat és félezer tanár szakos hallgató kezdte meg a tanulmányait az egyetemeken. Még ha mind tanárként helyezkedne is el, ami elképzelhetetlennek tűnik a jelenlegi tíz (!) százalékos arány mellett, akkor is 7900 tanár fog abban az évben nyugdíjba menni. Mivel ez minden évben így van, öt év múlva 22.000-rel több tanár fog hiányozni a rendszerből, ezért az iskolák egyre nagyobb arányban fognak oktatás-nevelés helyett gyermekmegőrzőként funkcionálni. Hogy ez mit jelent, arra egyetlen példa: a Covid-járvány hatására százezer elsősből tízezernek kellett évet ismételnie, ez a második világháború óta soha nem látott arány. Nem kizárt, hogy nemzetközi Guinness-rekord. Mindezt tudatosítani és a megoldást keresni megy a Tudásmenet hat nap alatt 180 kilométert. Igazi „feketeöves” menetelők, akik az egész távolságot megteszik négyen vannak: Gosztonyi Gábor, Szűcs Tamás, Megyaszai Sándor és Totyik Tamás – róluk majd a következő cikkekben írunk, most inkább másokról.

Gyöngyösön csatlakozott a menethez Ágnes és Enikő. „Ahol mi lakunk az Alföldön, ott egyszerűen nem kérdés, hogy valaki Fideszes-e. Más nem lehet” – meséli Ágnes.

„Én is rájuk szavaztam többször is, de az utolsó két választáson már nem. A családom nem is értette, végül azt kérték, hogy legalább ne föltünősködjek, mert abból bajuk lesz. Két hetet dolgozom Ausztriában idősgondozóként, két hetet vagyok itthon. Amikor itt vagyok, elmegyek minden protest akcióra. Próbálunk felkészülni, most is kétszer huszonöt kilométert gyalogoltunk, hogy edzésben legyünk a menethez. Csalódtam a pártokban, már csak olyan emberekben bízom mint Hadházy Ákos. De bárki tud nagyon fontos és hasznos dolgot tenni azért, hogy segítse a többieket. Legutóbb elmentem Debrecenbe, amikor ott volt az élőlánc. Álltunk sorba és egyszer jött egy férfi, akin látszott, hogy a munkahelyére, valami hivatalba megy. Amikor meglátta az élőláncot, odament az első emberhez és kezet fogott vele. Aztán arrébb lépett és kezet fogott a következővel és így tovább. Nem tudom, mennyien voltunk ott, nagyon sokan, talán ezren is. Én soha nem felejtem el, ahogy ment és mindenkivel kezet fogott… nem tudom, mikorra érhetett a munkahelyére. Én azt szeretném, ha minél többen lennénk ilyenek.”

Horthoz közeledve hirtelen beborult az ég és elég tisztességesen szakadt ránk az égi áldás. Mégse én tettem szemrehányást az Istennek, hanem (kérésére nevezzük úgy) Rózsa néni. Nem előre, inkább magam elé néztem, próbáltam úgy tartani a fejem, hogy az orromról ne előre a nyakamba csorogjon a víz, amikor egy dédnagymama korú asszony futott felénk, a kezében négy vagy öt esernyő és egy doboz (utólag kiderült: sütemény) volt. Egyenként kinyitotta az esernyőket és a mellette állók kezébe adta. „Nagyon néztem már, mikor jönnek. Aztán megláttam a villogó rendőrautót, de láttam, hogy mennyire esik. Összekaptam az esernyőket, ezt meg maguknak sütöttem. Úgy megkönnyebbültem, hogy itt vannak!”  Hogy miért könnyebbült meg a láttunkra, azt csak úgy fél órával később mesélte el: „Régen már, talán tíz éve egyszer láttam, hogy vonultak sokan, akkor is Miskolcról Pestre. Cudar hideg volt, én néztem őket a melegben, a TV-ben, de nem jöttem ki, nem tudom, mikor mentek el a ház előtt. Ez engem azóta is bánt, nemcsak bánt, szégyellem nagyon. Amikor hallottam magukról, mondtam a lányomnak, hogy most kimegyek és még sütök is, mert ezt meg kell tennem. Csinálja, Anyuka, de mi nem veszíthetjük el az állásunkat. Hát, én megsütöttem és reggel óta vártam a villogós rendőrt. Nem elkezdett erősen esni?! Én hitben élek, de most (bocsássa meg nekem az Úr) azt gondoltam, és nem először, hogy ha se lenn, se fenn nem az igazságnak kedveznek, annál inkább kell nekem mennem. Elmegyek magukkal a falu végéig, és én most úgy megnyugodtam. Tettem az unokáimért, dédunokáimért, imádkozni fogok magukért is, jót tesznek és nagy tehertől szabadítottak meg.”

Különös hely ez a Hort. Először is a Tudásmenet itt tette meg az út kétharmadát – „legyőztük a kétharmadot!” mondta valaki, és ebben a pillanatban legtöbben így is gondolták. A városnévtáblánál a horti nyugdíjas tanárok vagy húsz fős csoportja várt. Mindegyikük hozott valami ajándékot: friss pogácsát, sajtosrudat, gyümölcsteát, meggyes piskótát. Pár perc alatt fergeteges bulit nyomtak a söröző teraszán, csupa kedvesség, nevetés, mellékesen elmondott történetek, hogy kit mikor és hogyan rúgtak ki, vagy miért hagyta ott magától és szívszakadva az iskolát. De ez mind mellékes, a legfontosabb a kínálás, a szeretet és a nevetés volt. „Itt a sajtos pogácsa, aztán a barátfüle, amit herőcének is hívnak, még meleg… Hatvanig gyalog az iskolákért, ahhoz kell erő, még egy falatot abból a medvehagymásból… elmegyünk a benzinkútig veletek, tovább nehéz lenne, mi mind nyugdíjasok vagyunk, aktív kolléga nem jött ki egy se…”

Ha rám hallgatnak, akkor többtíz kilométeres gyaloglás közben nem állnak meg sehol. Pár perc alatt bemerevednek az izmok, ólomlábúakká válunk, abból meg csak a baj lesz, eltart egy-két kilométert, mire újra bejáratódnak a lábak. Mert vannak a vízhólyagosok, a térdesek és a vádligörcsölők és még néhány kisebb alfaj, de már így is hosszú ez az írás. Azonban ahol nagy az ínség, közel a segítség; de annak is hány fajtája van?! Először vannak  a lóbalzsampártiak, aztán az aloeverásak, végül a multikulti import sportkrémesek. Hatvan előtt a sántikálók száma szemmel láthatóan megnő, de ezt senki se nézi, mert az 5. számú általános iskolához vezető úton két-, de inkább háromfős csoportokban fiatalok – mint utóbb kiderült: fiatal tanárok – álldogálnak, integetnek, tapsolnak és hatalmas tisztelettel köszöntik a város túlsó végén lakó, ezért egész Hatvanon átbiciklizett, most pedig a leharcolt Csepelt toló, velünk vonuló „kezét csókolom, tanárnő!-t” Igaz, ő ma már kolléga, de mégis csak ő az annyira szeretett egykori osztályfőnök és/vagy matematika tanárnő. Az iskola előtt újabb süteménylavina árasztja el a menetelőket, nevetgélünk, teázgatunk az utcán, az igazgató megtiltotta, hogy belépjünk az épületbe. Ez most senkit se zavar, újra süt a nap, örülünk egymásnak, Facebook-élőzünk, fényképezkedünk, elindulunk egy egykori autójavító műhelyből kialakított panzióba. A feketeövesek furcsán tartott lábakkal még lenyomnak egy kétórás fórumot a szomszéd falvakból, Jászberényből és Budapestről érkezetteknek. Van, aki elmondja, hogy minden szerda reggel egy táblával áll egy forgalmas zebránál, barátnője a túloldalon, mert így nem sértik meg a gyülekezési törvényt. Tiltakoznak, mert nem lehet nem tiltakozni. A beszélgetés nem az EU miatt meg nem adható fizetésemelésről, hanem a gyerekekről, az igazgatókról, jogtalanságok elleni védekezésről szól. Két óra múlva lesz vége, mert holnap is nap lesz: Gödöllőig kell menni, ami harmadával hosszabb a mai útnál: 29,9 kilométer vagy kicsivel több, de így megnyugtatóbban hangzik. Addig pedig jöhet a lóbalzsam.

Holnap is tudósít a viszont.hu a Tudásmenetről. Ne várjon a Facebookra, olvassa közvetlenül itt, a viszont.hu az oldalon! Köszönjük, ha megosztja!

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!