Micsoda útjaim

Fotó: Unsplash/Francesca Tirico

Popper Gábor

Mindig szerettem utazni. Szerencsére gyakran volt rá lehetőségem, és ki is használtam – ma is kihasználom – az alkalmakat. Vannak persze kedvenc városok, országrészek, itthon is, külföldön is. Ezeket a szívemhez közel álló településeket, vidékeket többször és különböző évszakokban kerestem fel, hogy megismerhessem többféle arcukat.

 Velence az egyik nagy kedvenc. Amúgy is Olaszország-fan vagyok, számomra az olasz életstílus, az olasz konyha mindenek előtt van. Velencében három évszakot néztem meg eddig. A nyár a város legismertebb arca: a turistaszezon, tömeggel, kavalkáddal. Ha itt járok, soha nem hagyom ki Buranot, a mesevárost, a különböző színű házaival. Akárhányszor meglátogatom, úgy érzem magam, mint Dorka Smaragdvárosban: csak bámulok, és valami furcsa módon nagyon otthon vagyok. Persze Torcellot is mindig meglátogatom, a szellemszigetet, ahol ma körülbelül 20 fő lakik. Az elnéptelenedést a szúnyogok terjesztette malária okozta: aki tehette, a betegségtől tartva átköltözött Muranoba, Buranoba vagy Velencébe.

Velence télutón, tavaszkezdetkor is szép. Ekkor is sokan vannak, de valahogy jobban eloszlik a tömeg, mint nyáron. De az ősz! Az ősz Velencében számomra maga a szerelem. Különösen, ha szemerkél az eső. Valami egész leírhatatlan hangulata van, mintha nem is ugyanaz a város lenne, mint a többi évszakban, mások az illatok is. Számomra ilyenkor mutatja meg az igazi arcát: lecsendesedik, mintha lehullna róla az az álarc, amit tavasztól késő nyárig magára ölt, hogy tessék a látogatóknak.

A Szent Márk tér gyakran van víz alatt – igaz, ez már szinte évszaktól független. Ilyenkor előbukkannak az élelmes árusok, és horribilis összegért kínálnak cipőre húzható nylon lábvédőt, amit kénytelen vagy megvenni, mert különben átázott cipővel jutsz csak haza. Persze a magyar ember spórolni akar: láttam, hogy mások deszkákat tesznek le a vízbe, amiken óvatosan lépdelve lehet előre jutni. Mit nekünk védőnylon! felkiáltással elindultam az egyik ilyen pallón. Egészen 10 lépést sikerült megtennem, majd egy oldalsasszéval a combig érő tengervízben landoltam. A lendülettől le is térdeltem, így nagyjából mellközépig lettem csak vizes. Párom, aki eddig profi módon jött mögöttem, a nevetéstől esett a vízbe. Így végül két elmeháborodott magyar turista lett a nap látványossága a Szent Márk téren, akik átázottan, víztől csöpögve sétáltak haza a pallókon.

Ősszel ködösek, párásak a velencei sikátorok, mint Woody Allen Árnyak és köd című filmjében az utcák. De ennek is megvan a sajátos, semmihez sem hasonlítható hangulata. Ilyenkor érdemes beülni egy trattoriába egy pohár borra, egy pastára vagy pizzára, kibámulni a ködbe, az esetleg szemerkélő esőbe, és élvezni az ízeket. Gondola már jóval kevesebb van, mint nyáron, a csatornák csendesek, pára úszik felettük – varázslatos.

Kép: Flickr.com

Először 1972-ben utaztam külföldre, az akkor még létező Jugoszláviába. Egészen pontosan a Kvarner-öbölben fekvő Lovran városába. 12 évesen hosszan vonatozni, és először látni a tengert maradandó élmény volt. Új volt a sós tengervíz, ami rendesen csípte az apró sebeket, amiket rendszeresen szereztem játék közben. Anyám egy barátnőjével voltunk, és hiába mondták mindketten, hogy fürdés után le kell zuhanyozni, mert rám ragad a só, nem igazán érdekelt. Így hát, amikor kijöttem a tengerből, nemes egyszerűséggel megfogtak kezemnél-lábamnál, és ide-oda húzogatva egy vízcsap alatt mosták le a sós vizet rólam.

Később valahogy kiesett az utazások köréből Jugoszlávia. Aztán néhány évvel ezelőtt tengerre vágytunk, és nekem eszembe jutott, hogy meg kellene látogatni újra Lovrant, megnézni, vajon mi maradt ott a múltból. Az is mellette szólt, hogy egy picit eldugottabb hely; talán nem lesznek annyian, mint Horvátország legfelkapottabb részein. Így hát 2018 nyarán felkerekedtünk és Lovranba utaztunk.

Nagy örömömre megtaláltam a gyermekkoromból ismert öblöt: ma is ugyanúgy néz ki, mint annak idején.

Kép: a szerző archívumából

A hely előhívott néhány rég elfeledettnek hitt emléket is. Az óváros nagyon megmaradt bennem, a szállásunk is ott volt egy apartmanban: megdöbbentem, mennyire emlékszem a kacskaringós utcákra (bár lehet, hogy keveredtek az emlékek más óvárosokkal is). Csavargásaink során aztán nagy meglepetésemre az alábbi emléktáblára akadtam. Igaz, a festészetben nem vagyok nagyon jártas, de mégis meglepett, hogy Feszty Árpád Lovranban hunyt el.

A Lovranban bóklászó magyar turistát ilyen meglepetések érhetik (kép: Wikimedia)

Persze modern lett minden, más ismerős emlék nem is jött elő, de ezeknek is nagyon örültem. Annak különösen, hogy a 2018-as foci világbajnokság döntőjében Horvátország játszott Franciaországgal és mi pont Lovranban voltunk a döntő napján. Azt a hangulatot nem lehet visszaadni! Minden tiszteletem a horvátoké, mert csapatuk ugyan kikapott a döntőben, de nagyon tisztességes helytállással, és a nép este olyan fiesztát rendezett a második hely tiszteletére, amilyet még sohasem láttam. Persze azonnal beugrott 1954. Bern, ahol a VB második helyén végzett válogatottunknak Pest előtt le kellett szállnia a vonatról, nehogy a feldühödött tömeg kárt tegyen bennük. Van némi különbség.

A szerző felvétele

Eddig, ha jól számolom, 14 alkalommal jártam Erdélyben. Annak idején sok barátom volt arra, mára a legtöbbjük már itt él, vagy elhalt a kapcsolat. De Erdély szeretete azóta is megmaradt. Persze a klasszikus helyeket – Marosvásárhely, Korond, Szováta, Borszék, Székelyudvarhely, Békás-szoros, Gyilkos-tó, Parajd, Nagyvárad, Szent Anna-tó – többször is felkerestem, de megismertem a csiki és gyergyói embereket is, laktam Székelyszentléleken és fenn a Hargitán egy vadászházban 3 hétig.

Az utóbbi években megismertem Erdély egy másik részét: Nagybányát, párom szülővárosát. Nagybánya Máramaros megye székhelye. Bányaváros, már Mátyás király idejében is az aranybányászat egyik központja volt, aztán az 1989. évi forradalmat követően az ágazat fokozatosan leépült. A szakmát űzőknek nem volt könnyű életük: ahogy párom édesapja is, úgy nagyon sokan viszonylag fiatalon haltak meg a szervezetükben lerakódott rengeteg káros anyag miatt.

 Nagybánya ma már főleg kereskedelemből él, körülbelül 100 ezer lakosa van. Én nagyon megszerettem a várost. A modern része olyan, mint bármely kisvárosé, de az Óváros elképesztően szép. Érdekes a szóhasználat: az ottaniak, sőt még a párom is Ócskavárosnak hívja, pedig igazán szebb kifejezést érdemelne. Hangulatos főterén éttermek, kávézók és apró kiállítótermek hívogatnak. A vendéglátás a hagyományos erdélyi ételekre épül: puliszka, vinete (padlizsánkrém), számtalan csorba-fajta, faszénen sült oldalas, mics, flekken. Persze a piacon is megtalálhatók kedvenc erdélyi ételeim: a juhsajt, az orda, a rókagomba, az édeshagyma és a juliskabab. Érdekes: sok gasztronómiai különbség akad Erdély e része és Székelyföld között. Ott a micset mititeinek nevezték. És hiába kerestem – nagy szomorúságomra – a köménypálinkát és az afinátát (áfonyapálinka), errefelé hírét sem hallották. Borvízre sem leltem a boltokban.

Persze a Hollósy Simon által 1896-ban létrehozott nagybányai festőtelepet sem lehet kihagyni, nagyon szépen gondozott, figyelnek rá. Ezen a telepen lakott és alkotott többek között Glatz Oszkár, Iványi-Grünwald Béla, Csók István. Számtalan szép templom is utamba akadt, különösen esti kivilágításban nagyon mutatósak.

Utazni jó, ez nem is kérdés! És néha nem is kell messzire menni az élményekért, elég csak kilépni az ajtón, vagy talán még annyi sem kell. No, de erről majd legközelebb!

A szerző felvétele

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!