Csak akkor szállok lóra, ha fizetnek érte

Kép: Unsplash/Taylor Brandon

Deutsch Andor

Bujkál abban valami ellentmondás, hogy ha filmről és filmtörténetről van szó, mindig Amerikánál lukadunk ki; Amerika nélkül nincs filmtörténet, de ami ott zajlott – különösen az első időkben –, mind Európából származott. A sorozatunkban korábban emlegetett filmek és műfajok nemcsak Európából frissen érkezett művészek munkái, hanem az alapanyaguk, formájuk is a vén kontinensen született: melodráma, kabaré, hőseposz – mind importtermék volt. Hát, ezért olyan érdekes a western: mert ez Amerika saját műfaja. Helyben termett, nem is jöhetett vona máshonnan: a helyi érzéseket, világot, világképet fejezi ki, és aki nem az Újvilágban nevelkedett, nem is értheti meg igazán. És persze, ez sem ilyen egyszerű: a westernnek is van múltja, remélhetőleg van jövője, és átélt már néhány nagy, kalandos fordulatot. Kíváncsiak rá? Akkor lóra mindenki!

A western a többség számára a lehető legszélesebb vásznú filmeket jelenti, de a műfaj kicsiben született: az Amerika nyugati oldalán, főleg az 1850 és a század vége között játszódó történetek regényekben, novellákban, képregényekben, aztán a rádióban kezdték pályájukat. Mindegyik elképesztő tájakon játszódott: többnyire a Mississippitől nyugatra elterülő prérin és sziklás hegyvidéken. Ez a táj nagyjából csak a polgárháború (1861-1865) után népesedett be fehér lakókkal, a síksági indiánokat a betelepülők az Egyesült Államok lovas hadseregének segítségével szorították ki a szülőföldjükről: ez a küzdelem a westernek alaptémája, hősei pedig azok a cowboyok, akik évente egyszer a nyugati legelőkről több száz mérföldet hajtották a gulyát, hogy aztán marhavagonokba tereljék, és a keleti piacok felé szállítsák őket.

A fogyasztóképes kereslet – épp, mint a marhák esetében – keleten volt: ott érdeklődtek tüzesen a távol-nyugati hajcsárok, bölényvadászok és városalapítók kalandjai iránt. Cooper volt a téma első nagy írója, és rögtön olyan magasra tette a lécet, hogy az utána jövők már csak átsétálni tudtak alatta: az ő nyomában a hangzatos álnevű szerzők keze alól tömegével kikerülő filléres regények, képregények sora jött, amelyek a valóságban is létezett személyek, például Buffalo Bill, Billy, a kölyök, Jesse James, Wild Bill Hicock vagy Wyatt Earp mitikusra növesztésére szakosodtak. A nyugaton írt, keleten olvasott műfaj láthatóan jelentős vásárlóerőt mozgatott meg, úgyhogy szinte természetes út vezetett a nyomdától és a színpadtól a filmkameráig.

Edison 1894-ben már filmre vette Buffalo Bill Wild West Show-jának három számát (cowboy vad lovon, indiánok rituális tánca, a feldobott pénzt revolverrel keresztüllyukasztó cowgirl), ezután jöttek az egyperces fiktív szkeccsek, például a Cripple Creek Bar Room Scene (1899) egy tipikus kocsmajelenettel (bár a pultosnőt férfi játssza), vagy a Poker at Dawson City (1899), amely egy csaló leleplezését mutatja be.

De a western műfaj igazi megalapítója (aki első alkotásaival máris létrehozott néhány azóta is alkalmazott szabályt) Edwin Porter volt. Mozigépészként kezdte a pályáját, dolgozott Edison cégének, turnézott vándormutatványosokkal, vásárolt és csődbe vitt pár mozit, azután filmrendező lett, és vágóként alkotott igazán maradandót. Neki sikerült először elérnie, ami ma egy film természetes tulajdonsága: hogy az egymás után helyezett snittek időben folyamatos történet érzetét keltsék. 1903-ban készült filmje, A nagy vonatrablás magát a bűncselekményt, a nyomukba eredő csapat megszervezését és a banditák levadászását mutatja be, de a kamera már nem fixen, szemben áll témájával, nem egy színházi közvetítés érzését kelti: a film 14 külön snittből áll, amelyeket tíz különböző helyszínen, többet a szabad ég alatt vettek fel. Az utolsó képen például egy kétségbeesett bandita közelijét látjuk, amint a kamera felé lő. Az anekdoták szerint a korban megszokotthoz képest olyan reálisnak tűntek a felvételek, hogy amikor a rabló elsütötte a pisztolyát, sok néző önkéntelenül is befogta a fülét: némafilmről lévén szó, ez elég szép bizonyítéka a nagyot durranó hatásnak.

Ez a film egyúttal az első alkalom (micsoda folytatásokkal!), amikor Butch Cassidy mozihős lett: az eredeti rablást ugyanis ő követte el 1899-ben. Az egytekercses film 12 percig tart (egy tekercs maximum 1000 láb, vagyis kb. 305 méter hosszú lehetett akkoriban), és olyan sikert aratott, hogy megalapozta az első westernsztár, G. M. (Bronco Billy) Anderson pályáját, aki egyébként három szerepet is játszott a produkcióban. Szintén a sikert jelzi, hogy alig egy év múlva valaki még egy westernt csinált ugyanezzel a címmel. És egy igazi, történelmi léptékű eredmény: e film szép bevételének köszönhetjük, hogy a mozi megindult a bevett iparággá válás útján – jelentkeztek az első befektetők, akik állandó filmszínházakat alapítottak szerte az országban. És mert az intézmények a filléres regényeknél is filléresebbek voltak, Nickelodeonnak hívták őket – a nickel az ötcentes neve volt, míg az olcsó, papírkötéses füzeteket, amelyeknek szellemi örökösei lettek, „dime novelnek”, vagyis tízcentes regénynek nevezték.

A nagy vonatrablás

A kezdeti westernek népszerűvé válása teremtette meg azt az igényt is, hogy a filmesek New York környéke helyett inkább ott keressenek maguknak állandó telephelyet, ahol minden megvan, ami egy jó westernfilmhez kell. 1904-ben készült az első, kizárólag eredeti helyszínen forgatott próbálkozás, a bíztató című Lynching at Cripple Creek (Lincselés a Nyomorék-szurdokban), amelynek valóban aranyásók egykori táborhelye, a coloradói Cripple Creek szolgált hátterül. A gyártó cég meg is telepedett a környéken, és újabb produkciókat indított be, de a túl meredek hegyek és a kemény tél arról győzte meg őket, hogy nem jó helyen járnak. A következő filmjüknél, ami a történet szerint ismét Coloradóban játszódott (A Hold Up in the Rockies: Rablás a Sziklás-hegységben), már az egyszerűbb megoldást választották: a stáb a New York állambeli Catskillben dolgozott (a környék manapság inkább a szelídségéről híres, és szinte kizárólag nyugdíjasok üdülnek arrafelé). De azért ez a film is tartalmazott egy izgalmas újítást: a kamera végig egy vasúti kocsiból látható táj felé fordul, és előtte játszódik a jó szórakozáshoz szükséges rablás és gyilkosság. A mozikban aztán vasúti kocsikhoz hasonló kis fülkéket építettek, és a nézők a kupéban ülve élvezték a látványt: tulajdonképpen az első 4DX vagy Oculus született meg. Az imdb.com szerint azóta több mint négyezer film készült Coloradóban, de a producerek máshol találták meg a napfényt, az enyhe telet és a könnyen megközelíthető prérit: a 10-es évek végén egyre többen vertek tábort Kaliforniában. (Hozzátartozik ehhez, hogy a korabeli filmnegatívok és kamerák is elsősorban a külsőben vagy szabadtéri stúdióban zajló forgatást tették szükségessé, és a filmesek ehhez kerestek olyan témát, aminek jól áll a tágas, szabad tér.) 1911-ben a westernek nagy szállítója, a Nestor Film Company megnyitotta hollywoodi stúdióját: tekintsük ezt a pillanatot az álomgyár születésnapjának!

Az a bizonyos coloradoi táj (kép: Unsplash)

Ami sikeres, annak követői vannak. A nagy vonatrablás bemutatója után körülbelül annyian kezdtek westernfilmet gyártani, amennyien 1848 táján aranyat mosni indultak Kaliforniába. Az új műfaj rögtön megteremtette a saját sztárjait: azokat a színészeket, akik főfoglalkozásként űzték a kamera előtti cowboykodást. A már emlegetett Bronco Billynek kb. négy éven át hetente volt premierje, vagyis több száz film fűződik a nevéhez. Kollégája. William S. Hart nála kicsit realistább vonalat vitt, mindig hallgatag volt és sziklakemény, Tom Mix pedig elképesztő lovasmutaványaival és a banditák eszén mindig túljáró ravaszságával babonázta meg a nézőit.

Már 1896 és 1906 között, a némafilmkorszakban, jórészt az első westernek népszerűségének nyergében lovagolva megszületett minden, ami ma a filmipar: a nagy filmgyártó stúdiók, a világhírű sztárok és a film nyelvének néhány alapvető szabálya. A történetek egyre hosszabbak és bonyolultabbak lettek. A ’20-as évek közepén, amikor a Universal stúdió évente kb. 60 filmet gyártott, a termés fele volt western (ekkor még gyakran oaternek – mondjuk: zabmeghajtásúnak – hívták), és mindnek Hoot Gibson játszotta a főszerepét. A Fox (lovas sztárjai: Buck Jones, Tom Mix) kicsit kevesebbet gyártott, viszont magasabb költségvetéssel dolgozott.

Említést érdemel még egy érdekes közjáték 1913-ból: A Hiawatha című film, amely Longfellow naiv eposzán alapul. Egy odzsibvé harcos és egy dakota nő tragikus szerelméről szól, és kizárólag amerikai őslakosok szereplésével készült – pedig a korai westernekben az első „nemes vademberek” után az indiánok mindig a veszély, a kiismerhetetlen brutalitás megszemélyesítői, legfeljebb dramaturgiai kellékek. Már az is külön bekezdést érdemel a filmtörténeti tankönyvekben, hogy John Ford 1924-ben a The Iron Horse (A vasparipa – az első, a kontinenst átszelő vasút megépítéséről szóló filmje) forgatásához több száz sziú, cheyenne és pauni indián statisztát szerződtetett.

A Hiawatha plakátja 1913-ból (kép: Wikimedia)

Azt talán közismertnek tekinthetjük, hogy 1927-ben A dzesszénekessel új korszak kezdődött: a hangosfilmé. De fontos ehhez rögtön hozzátennünk, hogy 1928-ban máris bemutatták az O. Henry novellája alapján forgatott In Old Arizona című filmet, ami az első hangos western díját tűzheti a kalapja mellé. A főszereplője, Warren Baxter rögtön megkapta a férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat: a kategória történetében így ő lett a második.

És ez az évtized azért is fontos a western történetében, mert 1926-ban lépett először kamera elé az a színész, aki 53 éves pályafutása alatt 179 szerepet játszott el, és többnyire lóháton: John Wayne – aki egyébként híresen nem szerette a lovakat. („Csak akkor szállok lóra, ha fizetnek érte” – nyilatkozta egyszer.) Pályáját, miután egy sérülés miatt le kellett mondania arról, hogy profi focista legyen, a Fox kellékeseként kezdte, és ha már ott volt, statisztálást is vállalt. 1929-ben megismerkedett egy másik jövendő legendával: John Ford rendezővel, akit azóta is a műfaj egyik legnagyobb mestereként emlegetnek. Wayne – aki ezt a nevét is a Fox stúdió vezetőjétől kapta – ideálisan megtestesítette azt, amire a korai westerneknek szükségük volt: a természetet és az amerikai civilizáció útjába álló bárki mást (vadakat, a törvénnyel szembefordulókat, őslakosokat, aggályoskodókat) ésszel és erővel legyőző diadalmas amerikait.

Ma már hajlamosak vagyunk ezeket a szerepeket kicsit más szemszögből nézni: a western is változott, hősei nem feltétlenül fehérek, és ha mégis, akkor nem mindenáron a jókat képviselik. A hatvanas évektől kezdve a filmesek – mai szemmel nézve – már bonyolultabban, árnyaltabban (és ezért izgalmasabban) látták a világot. De ez nem változtat azon, hogy John Ford zseni volt, és zseniális filmeket készített. Rajta kívül akad még néhány igazi géniusz a műfajban: Sam Peckinpah, Howard Hawks, Anthony Mann, Clint Eastwood és persze Sergio Leone. De ők jórészt a western későbbi korszakában alkottak nagyot, amikor a hódítás diadala mellett a hanyatlás, az elmúló dicsőség nosztalgiája is a műfaj egyik alaptémája lett: így hát, róluk majd egy későbbi írásban emlékezünk meg. Most inkább minden kedves olvasóm igyon egy whiskyt: jég nélkül, egy hajtásra, ahogy a vadnyugaton szokták, azután lovagoljunk bele együtt a naplementébe!

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!