Szászi Júlia
Most éppen vonaton ül, Torinóból Rómába száguld. – Pár nap, és otthon leszek – mondja. Az otthon jó ideje egy szép kis reneszánsz városka, közel Torinóhoz és Milánóhoz, nem utolsósorban pedig nagyszerű művészek lakóhelyéhez. Michlangelo Pistoletto, Guiseppe Pennone – sorolja. Akikkel összejárhat – mert lételeme, hogy művész barátaival találkozzon, beszélgessen, vitázzon, elméleteket cseréljen.
Hegyi Lóránd Budapestről indult, és messze jutott, nemcsak kilométerekben mérve, hanem hírnévben, elismertségben is. A kilométerek amúgy nem számítanak, földrészek vagy „csak” országok között cikázik, mindig olyan közlekedési eszközön, amin dolgozni is tud. Hiszen egyfolytában kiállításokat szervez, vagy éppen új könyvén dolgozik, előadásra készül. Sokszor olyan művészekről ír, akiket személyesen is jól ismer, így művészetük lényegét igazán mélyen ismeri. Mindennél fontosabb ez, hiszen Hegyi Lóránd kutatómunkáját a modern és kortárs képzőművészet esztétikai értelmezésének szentelte, a kortárs művészet szemléletváltása foglalkoztatja. A kapcsolatteremtés – és a kapcsolatok megtartása – nem gond számára, sok nyelven képes rá, kíváncsisága, érdeklődése hajtja, mert nemcsak az alkotás érdekli, hanem a mögötte álló személyiség is.
Életének első, szülőhazája határain túl eső központja Bécs volt. Tizenkét évig igazgatta a Modern Művészetek Múzeumát (Ludwig Gyűjtemény), majd levezényelte a nagyrészt általa felépített gyűjtemény átköltözését a Múzeumi Negyedbe, a közreműködésével épült MUMOK-ba.
Négyszeri szerződéshosszabbítás, olyan kiállítások, mint a Pistoletto, Baselitz, Immendorf vagy az első átfogó izraeli tárlat… A hatalmas közép-európai művészeti kiállítás után hogyhogy elhagyta Bécset?
A MUMOK vezetésére is kineveztek, maradhattam volna, de szükségem volt új kihívásokra. Tel Aviv jelentette ezt akkortájt – 2000-ben -, itt háromrészes kiállítássorozatot szerveztem, alkalmanként egy izraeli és egy európai művésszel (Pistoletto, Micha Ulmann, Pedro Cabrita Reis, Gael Weinstein, Bertrand Lavier, Gideon Gechtman).
Mégis alig két év után visszatért Európába.
Nápoly, a Palazzo delle Arti di Napoli, az első itteni kortárs művészeti múzeum sem kevés lehetőséggel kecsegtetett. Itt kizárólag nagy nemzetközi kiállításokat csináltam, amelyek témája egyfajta antropológiai szemléletből fakadt: a mai ember törékenysége, a még működő mikroszituációk érzékenysége és a művészet által nyújtott szellemi, érzelmi távlatok felrajzolása volt a cél. Azt szándékoztam megmutatni, hogy a szenzibilitás és az empátia az, ami összehozza az embereket. Talán sokatmondó néhány itt szervezett kiállításom címe: A művész adománya. Vagyis, hogy a művészet nemcsak önkifejezés, hanem érzelmek, gondolatok, sejtések, távlatok, új horizontok közvetítése is, adomány nekünk. Vagy A mikrorealitások tartománya ( Giardano) – lefordítva: a művészet, mint egy szépen gondozott kert, amelyben kibontakozhatnak a valódi emberi értékek és kapcsolatok. Ezek, Emmanuel Levinas filozófiai nézetein alapulva, egymás közötti apró érintkezésekben, a „Másikkal” folytatott közvetlen párbeszédben valósulhatnak meg. Ebben az időszakban mégis a legfontosabb számomra a Biennale di Valencia volt.
Miért?
Már maga a felkérés is, hogy legyek a valenciai biennálé egyik művészeti vezetője, nagy megtiszteltetés volt. És életem egyik legnagyobb projektjét valósíthattam meg, ötven nemzetközi művésszel a történelmi város különböző részein! Itt is az volt az alapkoncepció, hogy a művészet egy speciális terület, az érzékenység, a képzelet szabad szárnyalása, az empátia, az emberi dialógus tartománya. Ide hívja és vezeti be a művész azt, akinek van affinitása a befogadásra. A koncepció átjött, a biennálé 2003 végéig nyitva volt, a közönség, a szakemberek és a résztvevő művészek teljes elégedettségére. Utóbbiak sorában ott volt a nemzetközi kortárs képzőművészet színe java: többek között Marina Abramović, Anne és Patrick Poirier, Dennis Oppenheim, Pistoletto, Ilya Kabakov, Bertrand Lavier, hogy csak néhányukat említsem.
Bizonyára maga sem gondolta, hogy a leghosszabb időt a következő állomáson, St.Étienne-ben tölti majd. Mi tartotta itt?
A Musée d’Art Moderne et Contemporain Franciaország második legnagyobb kortárs gyűjteménye – ez már önmagában is roppant vonzó. Ráadásul nagyvonalú költségvetés állt rendelkezésemre vásárlásra, és állami támogatást is kaptam, így pár év alatt nagy közép-európai és igen jelentős ázsiai kortárs anyagot építhettem fel. Utóbbi egyedülálló volt akkor Franciaországban – emellett megerősítettem az amerikai kortárs gyűjteményt is, néhány abszolút főmű megvásárlásával. (Sikerült megvennem például Dennis Oppenheim kétségkívül egyik legfontosabb művét, továbbá Peter Halley, Jonathan Lasker, Richard Nonas, Kiki Smith, Joel Shapiro alkotásait.) Erre az időre esik a távol-keleti vándorlásaim korszaka: Hongkong, Peking, Shanghai, Szöul, Szingapúr következett egymás után, három éven át szinte csak úton voltam. Rengeteg új művésszel találkoztam, kiállításokat rendeztem, előadásokat tartottam. A kiindulási és visszatérési pont mindig – egészen 2017-ig – St. Étienne volt.
Milyen az európai kortárs művészet fogadtatása Ázsiában? Mennyit tudnak vagy akarnak tudni róla?
Koreában és Japánban van egy nagyon jól képzett és a nyugati kultúrát mélyen ismerő művészvilág, illetve vagy három évtizede jól működő galériahálózat, amelyben rendszeresen jelen vannak nyugati alkotók. Emellett jelentősen nőtt a kortárs múzeumok száma is, ezek programja a globális művészet színterét mutatja be. Sok nyugati művész tartózkodik ösztöndíjjal Ázsiában, vagyis a művészeti tendenciák, témák, mozgások jelen vannak. Néhány múzeum komoly modern és kortárs anyaggal rendelkezik. Szöulban a Samsung Museum például kiváló amerikai gyűjteményt mutat be állandó kiállításként, több japán múzeumnak fontos gyűjteménye van az impresszionizmustól napjainkig – nyoma sincs provincializmusnak. A fiatalabb nemzedék pedig globális struktúrákban dolgozik és állít ki.
St. Étienne sokat profitált ezekből a távol-keleti kalandozásokból.
Kétségkívül, hiszen az ázsiai kortárs gyűjtemény, amit St-Étienne-ben felépítettem, az egyik legnagyobb ma Franciaországban, s a megismert ázsiai alkotókat tematikus kiállításokra is meg tudom hívni.
És az ázsiai múzeumok mit nyertek a „kalandozásból”? Tudom, hogy szinte lehetetlen felsorolni a megannyi kiállítást, de talán a maradandót...
Ez kicsit későbbre, a 2017 és 20220 közötti időszakra esik. 2017-ben felkértek, hogy legyek a pekingi és szingapúri – két helyszínen működő, de egységes vezetésű – Parkview Museum művészeti igazgatója. A létesítmény közös antik és modern gyűjteménnyel rendelkezik. A megbízatást arra használtam fel, hogy felépítsek egy nagy nemzetközi kortárs gyűjteményt, és kidolgozzam a kiállítási programot. Szingapúrban hatalmas tematikus csoportkiállításokat rendeztem, egy közös alaptémára – a kortárs művészet narratívájának kérdésére. Mert meggyőződésem, hogy a művészet közöl, jelentést teremt! Lexikon lenne a beszélgetésünk, ha valamennyi kiállítást felsorolnám, de talán az egyik utolsót mégis kiemelném: Pekingben bemutattam a Bridging: Europe/Asia (Hídverés Európa és Ázsia között) kiállítássorozatot – európai és ázsiai alkotók dialógusát. Az elsőn kínai, olasz, osztrák, a másodikon koreai, magyar, osztrák, a harmadikon kínai, olasz, francia művészek szerepeltek. Nagy siker volt, még olyan szempontból is, hogy a közönség soraiban sok nemzet képviselői, nagykövetek, kulturális intézetek igazgatói, munkatársai, kereskedelmi érdekképviseletek vezetői, diplomaták fordultak meg. Aztán jött a járvány, mindkét helyszínen bezárt a múzeum, és sajnos nincs is szándékuk újra kinyitni. Én sem megyek többet Kínába – ez a korszak lezárult. De az ázsiai művészekkel továbbra is dolgozom, meghívom őket az európai kiállításokra.
Gondolom a Covid időszaka, a múzeumok kényszerű bezárása sem kárhoztatta semmittevésre.
Nekem nagyon fontos az írás, a kutatás. Igaz, ehhez nincs szükség a lockdownra. Az elmúlt években több könyvem is megjelent. 2018-ban a milanói Silvana Editoriale kiadta angolul a Narratives in Contemporary Art című könyvemet, amely a kortárs művészet különböző narratíváit mutatja be: tendenciákat, hogy miről közvetítenek a kortárs művek, milyen témacsoportokat tárnak a néző elé, milyen irányba fordítják figyelmünket. A milánói Electa kiadónál 1919-ben megjelent olaszul egy esszékötetem 2019-ben. Erre nagyon büszke vagyok, fontos nekem, mert három olyan művészről írok, akik mintegy idoljaim, modelljeim, és ráadásul atyai barátaim voltak, régóta és nagyon jól ismertem őket, szoros barátság fűzött (illetve egyikük szerencsére még él, tehát fűz) hozzájuk. A könyv címe: Három Mester: Roman Opalka, Ilya Kabakov, Jannis Kounellis – Az idő kutatása . A könyv azt elemzi, hogyan válik az idő mindhárom művész gondolkodásának központi motívumává „nagy metaforává”, amely reflektál a valóságra. 2021-ben jelent meg szintén a milanói Silvana Editoriale kiadásában angolul a Drawing in the Age of Uncertainty című könyvem (magyarul talán „Rajz az elbizonytalanodás korában” – pontosabban, de nehézkesen fordítva: „Rajz a bizonyosság hiányának korában”). Ez a könyv, amelynek nagy sikere lett, a mai rajzművészetet elemzi, konkrét példákon mutatva be, hogyan erősödik fel újra az igény az emocionalitás, a tudatalatti tartomány iránt; másrészről azt taglalja, hogyan jelentkeznek rituális és szubkulturális, illetve spirituális és mitológiai témák, és erősödik fel az irodalmiság és a személyes elbeszélés szerepe. Az írással párhuzamosan csináltam három nagy rajzkiállítást, ugyanerről a témáról. Mindig is ez érdekelt: az írás, a kutatás és a kiállításrendezés.
És a jelen? Most éppen mivel foglalkozik – miért ül éppen a Rómába tartó vonaton?
Olaszországban, Ausztriában, Németországban rendezek kiállításokat. Tavaly Berlinben mutattam be egy nagyon erős kortárs nemzetközi rajzkiállítást. Legutóbb Milanóban nyílt a Nitsch-kiállitásom. Nitsch még élt akkor szegény, de már kórházban volt, nem láthatta. Mi nagyon sokat voltunk együtt, nemcsak az ausztriai Prinzendorf kastélyában, de az olaszországi házában is, ahol évente többször találkoztunk. Hermann Nitsch nekem régi, szoros barátom volt, szomorú, hogy most – mint a múlt hónapban Mistelbachban – a róla szóló konferenciákon veszek részt, nélküle.
Ugyancsak Milanóban dolgozom jelenleg egy nyolcrészes kiállítássorozaton, amin inkább klasszikus kortárs művészek, híres és idősebb mesterek szerepelnek (Dennis Oppenheim, Enrico Castellani, Maurizio Nannucci, Anne és Patrick Poirier, Marco Tirelli, és így tovább), olyanok, akik már elismert történeti oeuvre-rel rendelkeznek. A kiállításokkal párhuzamosan egy fontos milánói kiadó két szép átfogó katalógust ad ki.
Torinóban dolgozom egy másik, két évig tartó kiállítássorozaton. Kiállításonként három művészt mutatok be, speciálisan kiválasztott művekkel, egy specifikus tematikai kontextusban, aminek a központjában a művészi önreflexió, a művésznek önmagáról, mint „egyszemélyes intézményről” megformált víziója, s ezen keresztül a művészlét kérdése áll. Ez a kiállítássorozat, illetve ennek a témája nagyon foglalkoztat, mert bizonyos korban és bizonyos korszakban (mint amilyen a miénk ma: a borzalmas értékdevalválódás, elbizonytalanodás, a mindenféle színezetű demagógia felerősödésének, az erőszak egyre fokozottabb jelenlétének a korszakában) a művész a maga státuszát, kompetenciáját, lehetőségeit próbálja alkotással megragadni. Ez egy hosszabb téma, de annyi talán elmondható, hogy egyfajta introvertált önkeresés mintha kompenzálná a felületes, látványos dekorativizmus ürességét.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!