Pörgős mozik, véres filmek – Tolsztoj is erről álmodott

Deutsch Andor

Orosz némafilm a forradalom előtt

Hű olvasóink már valószínűleg csak legyintenek, amikor az Orosz Birodalomban lábát megvető mozgófilm történetének kezdetéről számolunk be. Elvégre itt is csak úgy zajlott minden, mint a világ legtöbb táján: A Lumière-féle cinematograph volt az első, amelyet az orosz előkelőségek megcsodálhattak: a vasútállomásra bepöfögő vonatot, kártyázó meg strandoló férfiakat ábrázoló rövid képsorokat itt is hökkent lelkesedéssel nézték, és – a Lumière cég gondoskodásának hála – a párizsi világpremier után csupán néhány hónappal megnyílt az első állandó mozgóképszínház is. A részletek szerelmeseinek eláruljuk, hogy ez utóbbira 1896. május 19-én került sor, és a vetítőterem a szentpétervári Nyevszkij Proszpekt 46-ban talált helyet. Hát, persze: nem volt a világon olyan város, amelynek lakói nemet tudtak volna mondani a csodás találmánynak és a vele érkező fényes, a technikai újítások révületében pompázó új évszázadnak.

A hasonlóság azonban felszínes. Oroszország csak egy van, és ott mindig másképp zajlanak a dolgok. A filmesek azt hitték, a legjobb pillanatban érkeztek, mert II. Miklós cárt éppen akkor, 1896-ban, két évvel elődje, III. Sándor halála után koronázták meg. Csakhogy a hatóságok nem járultak hozzá az esemény lefilmezéséhez: a nagy fadobozra hasonlító, alig érthető funkciójú kamera veszélyesnek és gyanúsnak tűnt számukra. Személyesen a francia nagykövetnek kellett közbeavatkoznia, hogy a Párizsból érkezett stáb végül is jelen lehessen az eseményen, a Kreml egyik udvarán emelvényt ácsoltathasson magának, és onnan rögzíthesse a pompás ünnepi menetet. Így – gyanakvástól övezve, protekcióval támogatva – született meg az első oroszországi filmfelvétel. A tekercsek még nagyon rövidek voltak, ha egy lefutott, utána a kamera újratöltésének körülményes folyamata következett, ami alatt természetesen szünetelt a forgatás. A laboratóriumi munkákat nem tudták helyben elvégezni, az exponált anyagot Párizsba szállították kidolgozásra.

A két nappal később lezajlott szörnyű eseményekkel máig tartó hagyomány vette kezdetét Oroszhonban: a mozitörténetben talán először került sor arra, hogy egy elkészült filmet a kamerával és az összes hozzá tartozó felszereléssel együtt lefoglaljon a rendőrség, és mindenféle ígéret ellenére soha többé ne adjon vissza. Az operatőrpáros örülhetett, hogy egyáltalán ép bőrrel hazajutott. A II. Miklós koronázása alkalmából szervezett népünnepély ugyanis szörnyű tragédiába torkollt: amikor a hatóságok ajándékot kezdtek osztogatni, a több mint félmilliós tömeg összetorlódott, pánik tört ki, sok embert eltapostak, sokan pedig egy verembe zuhanva lelték halálukat. Miközben a franciák életük kockáztatásával tovább kurblizták a felvevőgépet, a rendőrség körülvette és lezárta a mezőt, majd egy technikai újításokra fogékony rendőrtiszt arra is rájött, hogy az új világ hajnalán már nem elég a megfélemlített alattvalókat fenyegetni: a média munkatársaira is rá kell ijeszteni. És jött a világ első kameraelkobzása.

II. Miklós cár koronázási ceremóniája (Forrás: Wikimedia)

Szintén élenjáró volt az ország abban, hogy szigorúan szabályozták a filmesek lehetőségeit. Az alapötlet egyszerű és minden bizonnyal már a mozi feltalálása előtt is létezett: amin nem sikerül változtatni, azt le kell tagadni. Az egyre szaporodó, az orosz élet kis pillanataitól az 1904-1905-ös japán háború vérfagyasztó epizódjaiig mindent rögzítő filmesek pontos listát kaptak arról, hogy mit nem szabad megörökíteniük és a közönségnek bemutatniuk. Az állam megtiltotta a birodalomban meglévő szegénység és nyomor dokumentálását, de a templomon belüli filmezést sem engedélyezték; külön kikötötték, hogy az uralkodó családját hogyan, milyen környezetben, milyen igazolások birtokában szabad lencsevégre kapni. A szabályozás legtöbb pontja, állítólag, a forradalom után változatlanul élt tovább.

A cár azért saját maga is kíváncsivá vált az új találmányra, és fenséges kezébe vette egy kamera kurbliját. A saját trónteremében forgatott néhány családi videót, sőt, udvari fotográfust is kinevezett, de az volt a véleménye, hogy a mozi múló, felszínes csacskaság, amely nem érdemel komoly figyelmet – nem ez volt pályája egyetlen történelmi tévedése.

A gombamód elszaporodó orosz mozikban a dán filmek voltak a legnépszerűbbek: már a tízes években Oroszország lett a Nordisk filmvállalat egyik legnagyobb kereskedelmi partnere. Akkora volt az igény a melodrámáikra, hogy megérte minden filmnek külön orosz befejezést készíteni, amely az ottani nézői igényeket tartotta szem előtt. Azok a filmek, amelyek Dániában happy enddel végződtek, a moszkvai és szentpétervári vetítőtermekben tragikus végkifejlettel zárultak.

A helyiek közül Alekszandr Drankov udvari fotóriporter élt először a lehetőséggel: természetesen a cári családot terelte kamerája elé, de sikeres színházi előadásokat is igyekezett rögzíteni. Egyik első kísérlete, a Borisz Godunov felvétele félsikerként könyvelhető el, ugyanis az idők szavára kevésbé fogékony főszereplő nem volt hajlandó nézők nélkül, csupán a stáb előtt bohóckodni, így az alkotók kénytelenek voltak a címszereplőt kihagyni a produkcióból, és művüket nélküle, Jelenetek a bojáréletből címen forgalmazták.

Nem ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor a bontakozó szórakoztatóiparnak meggyűlt a baja a főszereplőivel. Az egyik legelső sikeres filmgyáros, Alekszandr Hanzsonkov számos újítása mellett azt is megmutatta későbbi korok producereinek, hogy a főszereplőt is ki lehet rúgni: 1912-ben forgatta Napóleon Moszkvában című francia-orosz koprodukciós szuperfilmjét (szuper volt, mert másfél óráig tartott, és látványos csatajeleneteket is tartalmazott). A két cég képviselői azonban forgatás közben összevesztek, az együttműködés megszakadt, és a franciák hazarendelték a saját színészeiket: így a film végén másvalaki játssza Napóleont, mint az elején.

A főszereplőt forgatás közben lecserélő Hanzsonkov portréja (Forrás: Wikimedia)

És volt még egy hőse a hőskorszaknak, akire elsősorban nem a filmek miatt emlékszünk. Nem volt fiatal, azt sem mondhatnánk, hogy különösen fogékony lett volna az új dolgokra, a film azonban lenyűgözte és megrémisztette; sok mindent megértett a működéséből, amit a kortársai még alig. És ebből a szempontból az is lényegtelen, hogy az Anna Karenina állítólag a világ ötödik legtöbbször megfilmesített regénye.

Lev Tolsztoj 1908-ban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Jasznaja Poljanában mindig nagy volt a vendégjárás, ekkoriban viszont a szokásosnál is több ismerős és ismeretlen tisztelője érkezett a mesternek, és ekkoriban tört be a birtokra bejelentés nélkül egy kis stáb is. A korszak némafilmjeinek nagy része eltűnt, semmivé lett, csak egy-egy újságcikkből, leírásból, céges elszámolásból értesülhetünk róla, hogy megszületett, így különleges csoda, hogy az ő felvételük megmaradt, és az agg Tolsztoj máig ott támaszkodik kertje árnyas fái alatt a botjára.

„Meglátja – mondta a kamerás emberek távozása után egy barátjának az író –, ez a zörgő, kurblis szerkezet még a mi életünkben gyökeresen megváltoztatja az írók munkáját… Nekünk, íróknak alkalmazkodnunk kell a vásznon látható képek és az érzelemmentes masina követelményeihez.”

Tolsztoj életének néhány pillanata filmen

Tolsztoj fejéből attól kezdve nem ment ki az új lehetőség: másvalakinek arról beszélt izgatottan, hogy lenyűgözik a gyors jelenetváltások, a mozgásban kifejeződő élmény lehetősége, a filmet jobbnak és életszerűbbnek tartja az irodalom hosszadalmas, nehézkes eljárásainál. Azt is kijelentette, hogy forgatókönyvet kíván írni, már a témáját is kigondolta: véres lesz, mint az Odüsszeia vagy a Biblia. A megtörtént esetet feldolgozó, Kurszkban játszódó történet irodalomként unalmas volna, filmnek azonban hatásos lesz – vélte. Aztán, szokásához híven, nem váltotta valóra a terveit. De az biztos, hogy az elsők között fogadta el, hogy új művészeti ág született, és hogy ez a művészet népszerűbb lesz az összes többinél.

Talán nem véletlen, hogy 1918 előtt 26 orosz Tolsztoj-megfilmesítés született, és Amerikától Japánig sok helyen készült el a Feltámadás és az Anna Karenina mozgó változata. És mivel az első (francia) Feltámadást 1909 októberében mutatták be, elvileg maga a szerző is láthatta művét – amely egyes szakértő vélemények szerint minden filmmelodráma őse.

Azután persze jött egy-két nagy fordulat, az orosz világ kizökkent a sarkából – máig sem zökkent a helyére –, és már alig valakit érdekelt, ahogy egy bűnbánó arisztokrata beleszeret egy száműzetésére váró prostituáltba. Jött a forradalom, a polgárháború – és ezek nemcsak felmérhetetlenül sok keserűséget hoztak, hanem néhány csodálatos, halhatatlan filmművészt is: Eizensteint, Vertovot, Kulesovot, Pudovkint… de róluk majd később lesz szó.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!