Welcome drink a börtönben

Fotó: Unsplash/Grant Durr

Bokor Gabriella

„Nincs más a rideg cellában, mint az álmaim” – írta 1942-ben a 20-as cella című versében egy fiatal nő, Libertas Schulze-Boysen, aki a náci rezsim ellenségeként, azaz politikai fogolyként ült a berlini Charlottenburg női börtönben. És aki ezekben az álmokban sosem gondolta volna, hogy nyolcvan évvel később furcsa lelkivilágú turisták sok pénzt fizetnek majd azért, hogy a cellájában aludjanak, és a börtönből kialakított hotel csodás étkezőjében reggelizzenek.

Abba, hogy mennyire ízléses ötlet véráztatta börtönfalak között menő szállodát üzemeltetni, nem érdemes belemenni, ezt nyilván mindenki a saját morális mércéje alapján dönti el. Tény viszont, hogy virágzik a „dark tourism”, a katasztrófaturizmus egyik leágazása, amely gyilkosságok, balesetek, kínzások, és más szörnyűségek helyszínére tervez programokat, vagy egykori börtönök épületébe szállodákat. A berlini Hotel Wilmina abban a Kleiststrassén álló házban kapott helyet, ahol korábban női börtön, majd fiatalkorúak börtöne működött egészen 1985-ig. A 19. században épült, vörös téglás, műemlékvédelem alatt álló épületet tényleg kár lett volna nem kihasználni, mert szép és tágas, ráadásul nagy kert veszi körül, ami egykor börtönudvarként szolgált. És mivel a felújítással megbízott berlini építész idővel beleszerelmesedett a projektbe, eldöntötte: megveszi a házat, és hotel-étterem-kultúrszalonként fogja működtetni, méghozzá családi vállalkozásban.

A kertet gyönyörűen beültették, így buja zöld dzsungelen haladhat át a kedves szállóvendég. A lépcsőházban csak kisebb munkákat végeztek, majdnem ugyanolyan maradt, mint az eredeti. A legnagyobb feladat persze a hotelszobák megtervezése és építése volt: a börtönben eredetileg hetvenhét, egyenként hat négyzetméter alapterületű cellát alakítottak ki, és előfordult, hogy egyszerre három nőt zártak össze. A felújítás során a cellákat először egybenyitották, és az így nyert térben negyvennégy hotelszobát építettek ki. A legkisebbet két egykori cella alkotja, az egyikben épphogy elfér egy franciaágy, a másikban pedig a fürdő és egy szekrényféleség. Ahol lehetett, ott az eredeti cellaajtót is meghagyták, csak a kukucskáló nyílást ragasztották le. Az ablakokkal viszont sok munka volt, hiszen azokat eredetileg olyan magasan és úgy helyezték el, hogy a rabok ne lássanak ki, és ne tudjanak egymással kommunikálni. Először kivették a kőből készült 380 kilós párkányokat, az ablakokat lefelé megnagyobbították – a vasrácsokat meghagyták –, aztán visszahelyezték a párkányt. Szigorú koncepció szerint tervezték a hotel világítását is: ott, ahol egykor leszegett fejjel vonultak a rabok, most több száz, kézzel készített, szappanbuboréknak tűnő üveggolyó-lámpa világít a tetőről lelógva, és vonzza felfelé a tekintetet.

Folyosói világítás – börtönhangulat másképp (kép: New Place Stay)

A hajdanvolt börtön egyik celláját érintetlenül hagyták. Ebben rendezték be az emlékszobát, ahol a hotelvendég végignézheti az itt raboskodókról összegyűjtött dokumentumokat. Ezekből kiderül, hogy az épület falai elég csúnya jeleneteknek és tragikus epizódoknak voltak tanúi. Ide kerültek letartóztatásuk után és maradtak kivégzésükig a Rote Kapelle (Vörös zenekar) női tagjai – a Gestaponál ez volt a gyűjtőneve a náci rezsim ellen szervezkedő csoportoknak. A korábban már említett Libertas 1942 szeptemberében került abba a bizonyos 20-as cellába, három hónappal később pedig a német birodalmi hadbíróság hazaárulás és kémkedés vádjával halálra ítélte. Néhány nap múlva a harmincéves nőt – több társával együtt – felakasztották, illetve volt, aki a guillotine alatt végezte. Vannak itt még nevek, sorsok és dokumentumok bőven: például egy szintén hazaárulással vádolt orvosnő, bizonyos Elfriede Paul börtönnaplója is. „Rideg a cella, de legalább van benne asztal és szék is” – írja Elfriede, aki egyébként túlélte a börtönt, 1945 áprilisában szabadították fel az amerikaiak. Ha ezeket a történeteket és képeket végignézve a hotelvendégnek van gusztusa betérni a szálló éttermébe egy-két sörre és Bratwurstra – lelke rajta. A berlini hotel vezetése büszkén vallja, hogy nem él hatásvadász eszközökkel, mint például a stockholmi börtönhotel, ahol bilincset és csíkos rabpizsamát is kaphatnak a vendégek, hanem igyekszik lelkiismeretesen és történészek segítségét kérve összegyűjteni minél több anyagot az egykori börtön mindennapjairól és lakóiról.

Ilyen volt – ilyen lett (kép: realestat.id)

A németek által hatásvadásznak bélyegzett, svéd Hostel Långholmen egyébként egy nyugodt és szép kis szigeten áll, egészen közel a stockholmi belvároshoz. Az egykori Crown börtön 1725-től kezdve kétszázötven éven át fogadta az elítélteket, 1972-ben pedig az utolsó rab is távozott a szigetről. Itt nem annyira a múltidézésre, inkább az élvezetre mennek: börtönromantikát kínálnak luxussal. Lehet a már említett csíkos börtönpizsamában korzózni, és megbilincselőst játszani a családtagokkal. A szállóban az eredeti cellák szolgálnak hotelszobaként: van kétszemélyes szoba egy emeletes ággyal 150 euróért, illetve négyszemélyes két emeletes ággyal, és ha a szülő vállalja, hogy egy ágyban alszik a gyerekével, akkor a kicsiért nem számítanak fel külön díjat, legalábbis tízéves kor alatt. Tévé és telefon mindegyik szobában van, fürdőszoba azonban csak kevés cellához tartozik. Lehet nászutas cellát is igényelni, ahova bekészítik a habzóbort, a csokoládét, két köntöst és papucsot.

Egy szoba a Hostel Långholmenben (kép: Hotell Stockholm)

Ami a luxust illeti: van étterem, bár, mosoda, sőt, saját biciklikölcsönzőt is fenntart a börtönhotel, meg egy kis strandot, ahol kajakokat lehet bérelni. Ebben a szállodában is van börtönmúzeum régi történetekkel: itt kiderül, hogy a szigetet egykor néhány csupasz szikla és sovány legelő alkotta, és hogy kincsvadász kalandorok kedvelt célpontja volt az állítólagos ezüstlelőhelyek miatt. Aztán megépítették itt, a szigeten Svédország legnagyobb börtönét, ahol egyszerre hatszázhúsz elítéltet is fogva tartottak.  A leghíresebb elítélt Alfred Ander, egy állandóan anyagi gondokkal küszködő, alkoholista vendéglős volt, aki bankot rabolt, és közben olyan brutálisan ütötte meg a pénztáros kisasszonyt, hogy az néhány órával később belehalt a sérülésbe. Andert ebben a börtönben tartották fogva, és 1910-ben itt hajtották végre rajta a halálos ítéletet is, ami az utolsó volt Svédországban. Ebből az alkalomból bevetették a Franciaországból hét évvel korábban behozott guillotine-t, mondván, hogy legalább egyszer próbálják ki, ha később már nem lehet. És ez volt Albert Gustav Dahlman, a híres hóhér „jutalomjátéka” is, hiszen ezután nyugdíjba küldték, a halálbüntetés megszüntetésével többé nem volt rá szükség – ő is kapott egyébként egy emléktáblát a szigeten. Ilyen távlatból nézve ez a történet már inkább érdekes, mint felkavaró, és a kis múzeumi sztorizgatás után a welcome drinket a hotelvendég abban a megnyugtató tudatban kortyolgathatja, hogy elődeivel ellentétben ő bármikor kicsekkolhat.

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!