A 60-as évek népszerű slágere az akkor tömegek által ünnepelt Németh Lehel előadásában leginkább azoknak szólt, akiknek a Balaton is majdnem elérhetetlen volt, nem hogy a Riviéra. Aztán lassacskán változott a helyzet, és a szocialistának mondott idők utolsó negyed századában tömegek jutottak el a magyar tengerhez. Átalakult a világ és a tó is végletesen, végképpen. Hemző fotóin az egykori „természetes” balatoni életmód utolsó nyomai lelhetők fel keveredve a 20. század végének furcsa magyaros turizmusával.

„Nincs más a rideg cellában, mint az álmaim” – írta 1942-ben a 20-as cella cimű versében egy fiatal nő, Libertas Schulze-Boysen, aki a náci rezsim ellenségeként, azaz politikai fogolyként ült a berlini Charlottenburg női börtönben. És aki ezekben az álmokban sosem gondolta volna, hogy nyolcvan évvel később furcsa lelkivilágú turisták sok pénzt fizetnek majd azért, hogy a cellájában aludjanak, és a börtönből kialakított hotel csodás étkezőjében reggelizzenek.