A jegesmedvéket túlélte, csak a skorbutot nem

Ahogy a Barents tenger az űrből látszik (fotó: NASA EarthData. Ocean ColorWeb)

Mörk Leonóra

Háromszor is járt Európa legkeletibb pontján, társaival átvészelt ott egy telet, kis híján felfalták a jegesmedvék, de végül úton hazafelé, valahol a Jeges-tengeren hunyt el. A holland Willem Barentsz 428 évvel ezelőtt, 1594-ben indult útnak először a világóceánnak arra a részére, amely ma a nevét viseli.

A hollandok közismerten világjáró nép. Mint az egyik ismerősöm fogalmazott, arrafelé az emberek hagyományosan nem azért szállnak fel egy hajóra, mint nálunk, mert otthon nem érzik jól magukat, hanem mert tudni akarják, mi van a világ másik végén. Legnagyobb felfedezőik nevével a mai napig találkozhatunk a térképeken, még ha nem is feltétlenül tudjuk, hogy Tasmania Abel Tasman, a Barents-tenger Willem Barentsz emlékét őrzi, míg Mauritius szigete Orániai Móric nassaui hercegről, a holland köztársaság helytartójáról kapta a nevét.

Ez a Móric értelmes ember volt, a heidelbergi, majd az édesapja által alapított leideni egyetemen tanult, és kora kiemelkedő hadvezérének számított. Annyiszor verte el a spanyolokat, hogy azok 1609-ben végül kénytelenek voltak elismerni az északi holland tartományok függetlenségét. Emellett azonban azzal is tisztában volt, hogy a frissen megszületett országnak minél több pénzre van szüksége, és hogy ezt a pénzt elsősorban a holland kereskedők tolják be az államkasszába. Éppen ezért örömmel fogadta a hírt, hogy egyik alattvalója, a tengerész és térképész Willem Barentsz sikeresen tért vissza a norvég és az orosz vizekre tett felfedező útjáról, magával hozva többek között egy jegesmedvebőrt és néhány rozmáragyart.

A kormányzó fantáziáját nem annyira a fehér jegesmedvebunda mozgatta meg, mint a felfedezés, hogy ezek szerint valóban létezik az északkeleti átjáró, amelyen át Szibériát megkerülve el lehet jutni Ázsiába. A hollandok (és nagy riválisaik, az angolok) ugyanis régóta keresték már ezt az alternatív hajózási útvonalat, hogy a portugálok és a spanyolok által uralt déli vizek helyett errefelé érjék el Kínát és Indiát. Noha a Merkúr nevű kis hajó, amelynek a fedélzetén Barentsz is utazott, csak az Európa legkeletibb pontját jelentő Novaja Zemlja szigetcsoportig jutott el, onnan a fenyegető jéghegyek miatt vissza kellett fordulnia, Móric herceg a korabeli feljegyzések szerint mégis „a legeltúlzottabb reményeket” fűzte egy következő expedícióhoz. Gyorsan ki is nevezte a térképészt főkormányosnak és egy hat hajóból álló kereskedelmi flotta vezetőjének, amely dugig megrakva a kínaiaknak szánt árucikkekkel, 1595 júniusában futott ki a texeli kikötőből.

Willem Barentsz portréja (kép: Wikimedia)

Barentsz jól ismerte ezeket a vizeket, hiszen maga is az egyik északi-tengeri fríz szigeten, Terschellingen született. A ma népszerű üdülőhelynek számító szigetre a szemközti Harlingenből mehetünk át a naponta többször forduló komppal, kivéve, ha abban a lélektani pillanatban érkezünk a hajóállomásra, amikor a holland kormány úgy dönt, a gazdákat a teheneik létszámának csökkentésére kötelezi, ily módon próbálva mérsékelni a jószágok metánkibocsátása okozta környezeti károkat. Akkor ugyanis a gazdák megsértődnek – lássuk be, joggal, hiszen korábban ugyanez a kormány még a tehénállomány gyarapítására biztatta őket. Neheztelésük jeleként elárasztják az országot „A gazdák etetnek benneteket” meg „Szeressétek a parasztokat!” feliratú táblákkal, majd színes traktoraikkal utcára vonulva megbénítják a közúti forgalmat, a velük szolidaritást vállaló fríz halászok pedig ugyanezt teszik a harlingeni kikötővel.  

Én történetesen épp ekkor érkeztem, úgyhogy csak második nekifutásra, a sztrájk befejeződése után jutottam át Terschellingre. Akkor viszont azonnal kiderült, hogy jól tettem, amiért nem adtam fel a próbálkozást, mert a sziget, legalábbis nyáron, egyszerűen gyönyörű. A helyi múzeumban látottak szerint telente hatalmas viharok tombolnak errefelé, felkorbácsolva a jéghideg tengert és hullámsírba küldve az óvatlan hajókat. A környék vizei a mai napig rendkívül veszélyesnek számítanak, a komp gondosan elhelyezett bólyák mentén, nagy kacskaringóval közelíti meg West-Terschelling kikötőjét, elhaladva Richel lakatlan szigete mellett, ahol szép időben fókák heverésznek a parton. Nyáron azonban hortenziák nyílnak a kiskertekben, a dűnék fölött élénkkéken feszül ki az égbolt, és apálykor hosszú kilométereken át sétálhatunk a Watt-tenger szabaddá vált homokpadjain. Watt-járó kocsi gördül át a szomszédos Vlielandra, a tengerfenék mélyedéseiben összegyűlt meleg pocsolyákban versenyt tapicskolnak a gyerekek és a kutyák, és piros csőrű csigaforgatók forgatják buzgón a csigát, a kagylót vagy valami egyebet, amiért nekem egy vagyont kellene fizetnem valamelyik halétteremben.

A terschellingi múzeum (a szerző felvétele)

A kis Willem tehát ezen a szélfútta, vad tájon nőtt fel, ahol a 16. században nyilván nem volt ilyen idilli az élet, hiszen az emberek akkoriban a tengert még nem a relaxáció helyszínének, hanem a megélhetésük forrásának tekintették. A zord fríz telek után úgy érezhette, a szibériai hideggel is megbirkózik majd, és valóban, sokáig egészen megdöbbentő sikerrel dacolt a természet erőivel. Második északi útjáról ugyan, a helytartó mélységes csalódására, megint csak anélkül kellett visszatérnie, hogy megtalálta volna az északkeleti átjárót. Móric herceg mérgében kijelentette, a jövőben nem hajlandó több pénzt fecsérelni hasonló expedíciókra, viszont csábító jutalmat ígért annak, aki végre valóban ráakad az útvonalra. Amszterdami kereskedők ezért úgy döntöttek, vállalják az anyagi kockázatot, és 1596 májusában Barentsz vezetésével két hajót is útnak indítottak észak felé. Az egyik idővel visszafordult, a Witte Swaen, azaz Fehér hattyú névre hallgató másik azonban, a felfedezővel a fedélzeten, továbbhaladt Novaja Zemlja felé, és ott, sajnálatos módon, a jég foglyává vált.

A tengerészek hamarosan belátták, hogy kénytelenek lesznek a szigeten áttelelni, ezért uszadékfából és a hajó bizonyos elemeiből blokkházat építettek maguknak, a Het Behouden Huys, azaz A megőrző ház nevet adva neki. Ma ugyanezt a nevet viseli Terschellingen a Barentsz-múzeum, egy 17. századi csinos kis holland ház, amelynek a kertjében megépítették a kunyhó mását. Persze, egészen más egy kellemes nyári délutánon üldögélni a házikóban, mint szembenézni mindazzal, amit a legénységnek ki kellett állnia. Szerintem erre kizárólag az tette képessé őket, hogy a hollandok (és úgy általában a hideg tengerek mellett élő népek) valamiféle elnyűhetetlen hő- és vízálló anyagból készülnek, simán bicikliznek zuhogó esőben és jeges szélben, ellenben ha a hőmérő higanyszála megközelíti a harminc fokot, azonnal hőségriadót fújnak.

A hajóács, Gerrit de Veer végig naplót vezetett az úton, az ő feljegyzéseiből tudjuk, hogy a korábbi útjaikról már ismerős jegesmedvék még vérszomjasabbá váltak, télire beköltöztek a hajóba, illetve folyamatosan be akartak törni a házba, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy felfalják annak lakóit. A puskák szétfagytak a hidegben, az ágyúgolyókat legföljebb arra lehetett használni, hogy felmelegítve magukkal vigyék éjszakára az ágyba, miután a zoknijuk hamarabb megégett a tűzben, mintsem a lábuk átmelegedett volna. A hajón található sózott hús, sonka, sajt, vaj, kétszersült, bab meg borsó hamar fogyatkozni kezdett, ezért az étrendjüket csapdával fogott sarki róka húsával egészítették ki. Ez ugyan nem lehetett túl finom, viszont mégis csak ennivaló volt, ráadásul tartalmazott annyi C-vitamint, hogy nem estek azonnal áldozatul a skorbutnak.

A megmaradt legénység végül a rákövetkező júniusban úgy döntött, sorsára hagyja a hajót. Az esetleg később arra járóknak üzenetet hagytak a kunyhóban, és két csónakban elindultak visszafelé. Ezt a visszautat Barentsz már nem érte meg, 1597 júniusában a fedélzeten érte a halál, Amszterdamba csak az általa készített térképek érkeztek meg. A megbízást adó kereskedők azonban ezeket nem találták értékesnek, és úgy egyáltalán, kudarcnak értékelték az utat, ezért, amikor Barentsz özvegye támogatásért fordult hozzájuk, hogy felnevelhesse félárván maradt öt gyerekét, elutasították.

Barentsz és társai kunyhója (kép: Wikimedia)

Barentsz és társainak kalandos útja több mint négyszáz év elteltével is foglalkoztatja az embereket. Az amúgy háborítatlan állapotban lévő házat 1871-ben fedezte fel Elling Carlsen, norvég fókavadász. Utána többen is megfordultak a tengerészek egykori lakóhelyén, köztük 1876-ban az angol Charles Gardiner, aki ráakadt a tengerészek 280 évvel korábbi levelére. Az amatőr kutatók begyűjtöttek egy sor ott maradt tárgyat, rézedényeket, ruhadarabokat, egy órát, egy furulyát, szerszámokat. Ezek végül a Rijksmuseum gyűjteményébe kerültek. 1992-ben a szentpétervári Északi- és Déli sarki Kutatóintézet, illetve a Groningeni Egyetem kapott engedélyt az orosz hatóságoktól arra, hogy vizsgálatokat végezzenek a helyszínen, ám ott világossá vált, hogy fölösleges volna a feltáró munka, az eredeti tárgyakból már semmi nem maradt. Barentsz egykori hajójának mását azonban megnézhetjük, sőt, délutánonként meg is látogathatjuk a harlingeni kikötőben. A Stichting Expeditieschip Willem Barentsz alapítvány önkéntesei több mint tíz éve dolgoznak azon, hogy kizárólag a korabelinek megfelelő alapanyagokból és munkamódszerekkel elkészítsék a hajó hiteles másolatát. A weboldalukon olvasható hírek szerint a munka hamarosan befejeződik, és a Fehér hattyú újra kifuthat a tengerre.

Az eredeti Fehér Hattyú másolata a harlingeni kikötőben (a szerző felvétele)

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!