A Titanictól egy gondoláig

Peggy Guggenheim

Fon Gabi

Azért szállt a Titanicra, hogy villogjon a pénzével. Mert még mindig sok volt belőle. Abból, amit apjától, a nyolc évvel korábban elhunyt Meyer Guggenheimtől örökölt. Végül a lánya messze túlszárnyalta.

Benjaminra a dúsgazdag iparbáró csak a vagyonát hagyhatta – hét gyereke lévén annak is csak egy részét –, az üzleti érzékét nem sikerült átörökítenie, így Benjamin Guggenheim  gyengécske üzletei és ügyetlen befektetései miatt a rámaradt vagyont szépen apasztotta. Igaz, gazdag nőt vett el, vagy legalábbis szép summa várományosát, a Seligman Vállalat tulajdonosának lányát, Florette-et, aki szült is neki három lányt, mielőtt elhidegültek volna egymástól – azt beszélték, épp a döcögős üzletmenet miatt. A három lány egyike Peggy Guggenheim, akiről történetünk szól.

De előbb még vissza a Titanicra! A 47 éves, még mindig jóképű, őszes „aranyifjú” Benjamin a szeretőjével, Leontine Aubart énekesnővel lépett fedélzetre, meg persze az elmaradhatatlan inasával és a sofőrjével. Előbbivel elfoglalták a B-82-es luxuskabint, míg Leontine a cselédjével a B-35-ös kabinban rendezkedett be, a másodosztályon. Ők érezték meg az ütközést és verték fel a két férfit, akiket győzködni kellett, hogy kikeljenek az ágyból és vegyenek fel mentőmellényt. „Ugyan már, egy jéghegy! Mit számít egy jéghegy!” – hajtogatta Guggenheim, majd felkísérte a fedélzetre a hölgyeket, akik aztán leereszkedtek a 9-es számú mentőcsónakba. Még utánuk kiáltott: „Hamarosan találkozunk! Megjavítják a hajót, és megyünk tovább!” Valószínűleg ekkor már sejtette, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt sokan feltételezték, és nem fogják őket megmenteni. Ezután ő és az inasa visszatértek a lakosztályukba, felvették a szmokingjukat és levonultak a főlépcsőn. Egy későbbi túlélő beszámolója szerint azt mondta: „Ha el kell süllyednünk, azt gentlemanként tesszük. Végigjátszom tisztességesen, úriemberként. Egyetlen asszony se maradhat a fedélzeten Benjamin Guggenheim gyávasága miatt.”

A díszes foyer-ban látták a két férfit utoljára, amint brandyt kortyolgatnak és szivaroznak. Mellettük a zenekar játszott rendületlenül.

Benjamin Guggenheim

Peggy Guggenheim 14 éves volt ekkor. Fényűző körülmények között, teljes érzelmi elhanyagoltságban élt. Ideggyenge anyja a szigorú nevelőnők gondjaira bízta lányait, az apjukat ritkán látták. Mégis, vagy tán éppen ezért: Peggy igencsak kötődött az édesapjához, és amikor az elvesztésével kellett szembesülnie, összeomlott.

Dacos, rebellis kamaszlány lett, aki elutasította a burzsoá életstílust, amiben felnőtt, és kikiáltotta magát a család fekete bárányának. A középiskolában leborotválta a szemöldökét, egyfajta polgárpukkasztásként, mert mindig is imádta meghökkenteni az embereket. Furamód ezzel divatot teremtett az osztálytársai között.

Egy biztos: Peggy Guggenheim lázadó szellemisége nagyon korán kiütközött. Éppen ezért nincs okunk kételkedni benne, hogy igazi avantgárd volt mindig is. Őt a másság, a nem szokványos izgatta. Nem véletlen, hogy egy olyan könyvesboltban vállalt munkát, aminek női tulajdonosa volt – 1920-ban! A Sunwise Turn avantgárd könyvüzletként működött Manhattan belvárosában, ahol a tulaj, Mary Horgan Mowbray-Clarke, egy szobrász felesége, harcos aktivista, egyben elismert szerző volt, így a bolt helyet adott a feltörekvő művészek kiállítási darabjainak is. Meg persze a szocialista eszmecseréknek, elsősorban azok számára, akik lelkiismeret-furdalással küzdöttek, lévén gazdag családok sarjai. Peggy villámgyorsan magába szívta ezeket a nézeteket, és örömmel megtagadta mindazt a luxust, amibe született. 21 éves volt ekkor, az örökségéből élt. Nem fogadott el fizetést a munkájáért, inkább gyűjteni kezdte a kiállított festményeket, és a vagyonából támogatta a pénztelen művészeket és írókat.

Aztán gondolt egyet és elutazott Párizsba. Rengeteg íróval ismerkedett meg, de leginkább az akkoriban a művészeti életen végigsöprő dadaista irányzat egyik éllovasával, Marcel Duchamppal alakított ki szoros barátságot. „Duchamp tanított meg mindenre, amit a modern művészetről tudni kell” – vallotta később.

A szerelmet viszont Laurence Vail dadaista művész mellett élte meg, akihez hozzá is ment feleségül, de hamar kiderült, hogy rosszul tette. Bár a két gyerekük születése bizonyára örömmel töltötte el, férje italozása és agresszivitása annál kevésbé. Az öntörvényű Vail sokszor ütötte és alázta meg Peggyt: volt, hogy elgáncsolta az utcán, vagy víz alá nyomta a fejét, végső „érvként” pedig lekvárt kent a hajára. Hat év után Peggy elvált és Londonba költözött, ahol Samuel Beckett Nobel-díjas író barátságát és erkölcsi támogatását élvezhette, és kellemes viszonyai is voltak, amelyek gyógyírként hatottak a házasságában szerzett sebeire. Galériát nyitott, aminek híre ment ugyan, de nem igazán lett felkapott.

Peggy Párizsban

Aztán jött a háború, ami Peggy-t épp Párizsban érte, ahol a francia fővárost elhagyni készülő festők egyre-másra szabadulni kényszerültek műveiktől; ő pedig úgy érezte, nem hagyhatja veszni a képeket. Bár épp ott akart új galériát nyitni, az arra szánt pénzből inkább Kandinszkij, Picasso, Klee, Chagall, Miro, Modigliani alkotásait vette meg, minden nap egy újabb képet. Aztán, látva, hogy a náci rezsim nem tűrné a bohém életvitelű zsidó asszonyt, Amerikába vezetett az útja. A műtárgyakat háztartási cikkeknek álcázva, lepedőhalmok és serpenyők társaságában felrakta egy hajóra; egyúttal volt férjét, annak feleségét – aki már válófélben volt tőle – és a közös gyerekeiket is Amerikába menekítette.

1942-ben New Yorkban megnyitotta az Art of this Century (E század művészete) galériát, ami elsősorban a szürrealista, kubista és absztrakt művek otthona lett, és az első olyan New York-i galéria volt, ami összefogta az amerikai és európai művészetet. A pezsgő New York-i művészvilág magába szippantotta a mindenre nyitott asszonyt, aki már Európában is – korát megelőzve – szabadelvű életet élt. Semmilyen korlátot nem fogadott el, csakis a saját elképzelései vezérelték.

„Úgy fogom élni az életemet, ahogy én akarom” – határozta el már nagyon korán, és ehhez tartotta is magát. A művészeknek, akikkel kapcsolatba került, nemcsak a képeit, de a testét is birtokolni (vagy csak kipróbálni) akarta, számos szeretőjét nyíltan felvállalta, ha kellett, írásban is – erre az akkori világ még nem volt felkészülve. 1946-ban Peggy megírta önéletrajzi könyvét, amivel a családját igencsak felbőszítette, ráadásul a közvélemény sem fogadta jól. Max Ernst festőtől is ebben az évben vált el.

Valahogy minden összejött. Úgyhogy megint csomagolt, és Velencébe költözött, felejteni. Ott is élte le hátralévő életét, folytatva hivatását: az általa szeretett művészek támogatását és a gyűjteménye megismertetését a közönséggel. Imádta a várost, és a város is őt, végre hazatalált. Soha többé nem tette ki a lábát Velencéből, de a privát gondoláján, különleges, pillangó formájú napszemüvegében naponta végighajózott a csatornákon. Új szerelme ezúttal nem egy férfi, hanem a Palazzo Venier dei Leoni lett: egy régi palota, amit helyreállíttatott, és a város vezetése elrendezte benne Peggy kincseit. A Guggenheim Múzeum itt nyílt meg 1949-ben, benne  Peggy Guggenheim teljes életművével. Mindaz, ami ott látható, egy kis darab belőle is. Az ő könnyei, verejtéke, mosolya, szerelmes igézete nélkül ezek az alkotások talán már örökké az enyészeté lettek volna.

Ahogy ő fogalmazott: „Nem egy műgyűjtő vagyok: én vagyok maga a múzeum.”

Peggy Velencében

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!