Popper-történetek: Egy szürke ház Újlipótvárosban

A Hegedűs Gyula utca 14. szám alatt van ma is. Tizennyolc évig volt az otthonom.

Ráadásul két lakásban is éltem itt. 1960- tól 1965-ig az egész család: nagypapa, nagymama, anyám, apám és én, a fent említett ház első emeletén laktunk egy hatalmas polgári lakásban, ahol mindenkinek megvolt a maga kuckója. Bár csak életem első öt évét éltem itt, mégis sok emlék maradt meg erről az időszakról. Rendszeresen előjön egy kép: az ablakpárkányra párnát tettünk és nagymamával odakönyökölve néztük a Hegedűs Gyula utca forgalmát. Aztán felnőtt fejjel visszagondolva furcsálltam ezt az emléket, hiszen nagyanyámék lakásából csak két szobára emlékeztem, és ezek ablakai egy belső kertre nyíltak. Aztán anyámmal beszélgetve jöttem rá, hogy bizony ez még a leválasztás előtt volt, és a mi két szobánk a Hegedűsre nézett: hát így lehetett.  Az eredeti lakás két nagyszoba, két kisebb egy hosszú összekötő folyosó, gardróbszoba, fürdő és konyha. A két nagyszoba nagyiéké volt, a két kisebbik a miénk. 1963-ban szüleim elváltak, apám elköltözött, de mi még két évig ott maradtunk. Ekkor választották le a lakást: a mi két szobánkból lett egy külön ingatlan, és mi cseréltünk a harmadik emeleti párral. Így 1965-től ugyanabban a házban laktunk továbbra is anyámmal, csak két emelettel feljebb, egy szoba-hallos, fürdőszobás, főzőfülkés kis lakásban. Mindössze 33 négyzetméter volt, számomra mégis nagyon kellemes emlékű. Cserépkályha volt, szénnel-fával fűtöttünk egy darabig, pár évre a költözésünk után bevezették a gázt, de addig igazi hamuban sült krumplit ettünk néha vacsorára, és hidegebb téli estéken anyám odatartotta a paplanomat a forró kályhacserepekhez és úgy tette rám.

A hall volt az én birodalmam: játékpolccal, egy kinyitható asztallal, ami többfunkciós volt: étkező, dolgozó, ping-pong(!), kártyaasztal. Tulajdonképpen minden azon zajlott. A konyha abszolút egyemberes volt, de nekünk valahogy elég volt. Rengeteget játszottunk abban a lakásban indiánosdit, háborúsdit. Figyelemreméltó fegyverarzenállal rendelkeztünk: coltok, indián íjak és nyilak, kattogós géppisztoly. Szóval nem unatkoztunk, pedig nem volt se Internet, se mobil, se semmiféle kütyü. A telefon volt az egyetlen fényűzés, viszonylag hamar kaptunk, talán anyám pedagógus munkája miatt. Ma is tudom a hatjegyű számunkat.

Első televíziónk egy Orion gyártmányú Tisza tévé volt. Dipol antennával rendelkezett, művészet volt a szobában úgy elhelyezni, hogy tökéletes legyen a kép. Rengeteget imbolyogtam kezemben az antennával, sűrű káromkodások közepette, mert a kép valahogy mindig elromlott, hiába állítottam be nap mint nap. Az emeleten – a harmadikon laktunk -, csak nekünk volt televíziónk. Ennek következtében a szomszédok hozzánk jártak tévézni. Mindenki hozta az ülőalkalmatosságát, nasit, innivalót.

A Hegedűs Gyula utcai ház ma (a szerző felvétele)

Amúgy igen barátságos ház volt a miénk. Szemben velünk egy négyfős család lakott, a lány egy-két évvel fiatalabb volt, mint én, nagyon jóban voltunk, ahogy anyáink is összebarátkoztak. A papa kicsit mogorva, elég szigorú férfi volt. Velük lakott még a nagymama, aki nyugdíját sakkbábuk lakkozásával egészítette ki. Máig orromban van a lakk szaga, számomra egyáltalán nem volt kellemetlen. Baloldali szomszédunk egy állatorvos volt, a szintén állatorvos fiával. Én különösen két ír szetterükért rajongtam, Lord és Lady volt a becsületes nevük, gyakran vittem le őket sétálni. Nem volt egyszerű a két megtermett jószággal, de általában Endre barátommal ketten mentünk, így könnyebb volt. Néha a két kutya igencsak megiramodott, amikor végre az utcán voltak, alig tudtuk követni őket pórázzal a kezünkben. Ennek lett a következménye, hogy egyszer Endre félig futva fejjel megállított egy jelzőtáblát a Hegedűs – Katona sarkon. Akkorát szólt, hogy többen odafordultak. Szerencsére csak egy méretes púp nőtt barátom homlokán, a kutya viszont méltatlankodva ment oda hozzá, nem értve, miért szakadt meg a lendületes séta.

 Jobboldali szomszédunk egy szabó volt, csendes feleségével. Gyerekük nem volt, talán nem véletlen, mert elég nehezen viseltek minket, kifejezetten zavarták őket a fiatalok. Azért jóban voltunk, amennyire lehetett. Alattunk egy erdélyi házaspár lakott, akikkel viszont nagyon hamar igen jó barátságot kötöttünk. Végül nekik köszönhettük erdélyi barátainkat is. Géza bácsi az Állami Bábszínház bábkészítője volt, fantasztikus dolgokat tudott fából kifaragni. Végtelenül türelmes emberek voltak, ez abból is látszott, hogy csak halkan és szinte elnézést kérően szóltak anyámnak, ha néha a csillárjuk táncot kezdett járni, amikor egy-egy indián csata vagy partizánakció zajlott a lakásunkban.

Volt még házmesterünk is: István bácsi. Leginkább egy iskolai pedellusra emlékeztetett, bajuszos, elég rideg férfi volt. Akkor még nem járt a lakóknak kapukulcs, 11-kor bezárták a kaput, aki később ért haza, ki kellett csengetnie István urat, és némi kapupénzt leperkálva juthatott be. Kapupénz ide-oda, bizony nem szívesen jött ki éjnek idején derék házfelügyelőnk. A kései hazatérő szégyenkezve osont be lakásába a morcos házőr nem mindig irodalmi megjegyzéseitől kísérve.

Kettővel mellettünk egy untermann lakott. Aki nem tudná: ő volt a cirkuszi erőakrobaták tartóembere (annak idején Alfonzó is dolgozott untermannként a manézsban). Hatalmas vállain csak úgy feszült az ing, bár leginkább ujjatlan trikóban mutatkozott. Mióta láttam a Shreket, valahogy mindig ő jut az eszembe. De jó ember volt, igen segítőkész, ha bárhol erőre volt szükség, mindig lehetett rá számítani.

S persze az első emeleten maradtak nagymamáék, ahová bármikor leszaladhattam; ezt naponta meg is tettem. Anyámnak nagy segítségére voltak, ha megbetegedtem, ők vigyáztak rám. 1972-ben Viktor nagypapa elment, mindössze 76 évesen. Utána nagyi egy darabig egyedül élt, majd odavette a család régi barátját és orvosát, Ödön bácsit, akire szinte második nagyapámként emlékszem. Egy idő után össze is házasodtak a család nagy örömére. Végül, 1980-ban hármas cserével összeköltöztünk anyai nagyanyámmal egy tágas, három és fél szobás lakásba, a Pozsonyi úton. Tizennyolc éves koromban lett életemben először saját szobám.

A lépcsőház, ahol sok fontos dolog történt (A szerző felvétele)

AHegedűs Gyula utcai háznak volt két szép hagyománya: a karácsony és a farsang. Miért és hogyan alakult ki, fogalmam sincs: mire mi odaköltöztünk, már javában működött. A karácsonyi összejövetel mindig december 24-én délelőtt zajlott. Nem volt hosszú, hiszen tekintettel kellett lenni a háziasszonyokra, akik délutánra-estére készülődtek. Az udvaron felállítottak egy fát, amit a lakók – főleg a gyerekek – díszítettek már reggeli után. A munkához István, a házfelügyelő biztosított létrát. Ezen a napon még ő is megenyhült – igaz, ehhez hozzájárultak a lakók ajándékai, melyek főleg borosüvegek formájában érkeztek hozzá. Még arra is hajlandó volt, hogy a csúcsdíszt a végén ő helyezze fel. 10 órára készen lett a fa, ekkor István úr egy nagy kolomppal – amit tűzriadó vagy egyéb közérdekű bejelentés esetére tartottunk a lépcsőházban – hírül adta, hogy lehet gyülekezni. A fa köré a földszinti lakók asztalokat és székeket hordtak ki. Mindenki hozott valami harapnivalót, ki mit sütött az ünnepre. Némi innivaló is került az asztalra, üdítők és pár üveg bor. Aki otthon volt és akart, lement az udvarra, körbeálltuk a fát. Ekkor a házbizalmi – mert akkor még ilyen is volt – , idős ügyvéd, köszöntötte az ünnep alkalmával a lakókat és közösen elénekeltük a Mennyből az angyalt. Nagymamáék csak az emeletről nézték a ceremóniát: noha nem vezettek kóser háztartást, voltak annyira zsidók, hogy ezen azért ne vegyenek közvetlenül részt. Mi lementünk: anyám egyáltalán nem volt vallásos, én meg nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel 10-11 évesen. Az ünnepség után mindenki helyet foglalt, és beszélgetve fogyasztották a kitett nyalánkságokat. Mi gyerekek játszottunk, kergetőztünk, meséltük egymásnak, ki milyen ajándékot remél az esti gyertyagyújtásnál.

A farsang is hasonló módon zajlott. A vendéglátás ugyanilyen volt, csak a karácsonyi süteményeket felváltották a farsangi jellegzetességek: különböző fánkok, aprósütemények. Az üdítők mellett a forralt bor játszott fő szerepet, ez egy fatüzelésű sparhelten készült szintén az udvaron. Előtte viszont jelmezes felvonulás volt. Ezen főleg, mi, gyerekek vettünk részt, de egy-két gyermeklelkű felnőtt is csatlakozott hozzánk. Egyetlen szabály volt: mindenki csak saját készítésű, egyedi jelmezt vehetett fel. Én könnyű helyzetben voltam: az anyai nagymamám kalapos-varrónő volt, csuda jelmezeket gyártott nekem. Voltam királyfi, cowboy, indián, mindenki, aki csak megjelent olvasmányaimban és a mozifilmeken. A legfelső – negyedik – emeletről indultunk, vonatozva végigmentünk a lépcsőházon, a folyosókon, le a földszintre.

Ma már talán megmosolyogtató mind a két szokás; de nekem hiányzik. A hangulat is, de főleg a Közösség. Így, nagybetűvel. Ma, amikor egy-egy társasházban, panelházban a közvetlen szomszédokon kívül senkit sem ismerünk, amikor egy gyors köszönést odavetve megyünk el egymás mellett, bizony gyakran eszembe jutnak ezek a régi összejövetelek. Kár, hogy már csak egy letűnt kor emlékei.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!