Mivé lett a világ, a Wiener Sӓngerknaben lányokkal énekel? És mi lesz a hagyományokkal? Vajon az idei Bécsi Újévi Koncert közvetítését nézők között a zsörtölődők voltak-e többen, vagy inkább azok, akik így sóhajtottak fel: Na végre?
gyerekkor
Ezerkilencszázötvenhét meglehetősen vacakul indult. Nem elég, hogy az apámat elvitték a gonosz ávósok a börtönbe, amit többé-kevésbé személyes sértésként és engem ért nagy igazságtalanságként éltem át, anyám is súlyosan megbetegedett. Ugyan eleinte még rengeteget szaladgált mindenfelé a városban, főleg kérdezősködni meg tapogatózni, hogy hogyan lehetne beszélőhöz jutni, csomagot beadni meg az apámat esetleg kiszabadítani, de közben lassan elnehezült, a teste egyre formátlanabb lett, és a végén kórházba került.
Szerzőnk ezúttal kedves könyvei nyomába ered, hogy végül épp oda érkezzen meg, ahonnan elindult.
Sokszor előfordul, hogy az ember pontosan meg tudja jósolni, milyen jövő vár egy-egy gyerekre. Gyakran elég ehhez ismerni a családot, az átörökített szocializációs mintákat, az életstratégiát, a körülményeket.
Apám börtönben, anyám alól megszűnt a Szabad Ifjúság, állást kapni egy börtöntöltelék pereputtyának nem lehet. De én enni kértem, az öcsém meg anyám hasában filózott, hogy mi a túró van. Így váltunk lassan, de biztosan a Kádár-rendszer ellenségeivé.
Ahogy vénülök, úgy változik meg bennem sok minden. Azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban csap meg-egy-egy rég elfelejtett illat. És rögtön kapcsolódik hozzá egy emlék, egy ember, egy történet. De előfordul olyan is, hogy hiányzik egy már ismerős illat egy adott helyzetben.
Nem tudom, ki, hogy van vele, de nekem az eddigi életem során bizony igencsak meggyűlt a bajom néhány tárggyal. Mintha összeesküdtek volna ellenem. Szerettem őket, mégis ellenem fordultak. Bármit tettem, akárhányszor összefutottam velük, kitoltak velem. Kik is ők?
A Hegedűs Gyula utca 14. szám alatt van ma is. Tizennyolc évig volt az otthonom.
Azóta sem felejtettem el vezetni, sőt, ezt fél kézzel és cigivel a számban is képes vagyok még mindig művelni. Csak a nyolc potyautas hiányzik néha a fejemről.
Komáromi Kata Eger egyik legismertebb ötvös-aranyművese, akinek a műhelye most már sokkal több puszta munkahelynél. A történelmi Dobó utca egyik régi, igazi egri hangulatot árasztó épületében helyet kapott egy galéria is, a belső udvar pedig újabban hangulatos, csöndes menedékké vált a betérők számára, ahol nemcsak a test pihen meg, de a szem, s vele a lélek is.
Mai elbeszélésünk tárgyai a javak, ezek illékonysága, efemer mivolta, hogy ne mondjam: léhasága, csapodárja.
Reggeli napsütés, Párizs. Az apám. Magas, szélesvállú és csupa vigyor. Rögtön beültünk a legközelebbi tükörfényes kávéházba. Az első két francia kifejezés, amit megjegyzek magamnak: orange pressé, chocolat chaud.
„A német anya és első gyermeke” című nevelési kézikönyv a harmincas években igazi bestseller lett, német nők milliói igyekeztek megfogadni a könyvet író orvos, Johanna Haarer gyereknevelési tanácsait, amelyek lényege az érzelmi ridegtartás. És bár a könyv 1934-ben jelent meg, az abban leírtak – a német pszichiáterek évtizedek óta tartó kutatásai szerint – máig éreztetik hatásukat.
Erre ment rá a húsz forint, sőt, nem is lett elég, táviratilag további pénzeket kellett otthonról szégyenszemre igényelni. El voltam keseredve, égett a pofám, hogy ennyi baj van velem – most jövök csak rá, hogy tulajdonképpen ezen ment félre az egész életem.
Szamoskéren néhány Kárpátaljáról menekült család várja a háború végét. Meglátogattuk őket.
Ha elmegyek a Pozsonyi kisvendéglő előtt a Pozsonyi út-Radnóti utca sarkánál, látom a hajdani Delicatesse boltot. Az egyik négyszögletű asztalnál kötöttünk fogadást: vajon tudunk-e annyit inni, hogy a feles poharak derékszöget alkossanak az asztalon?