Tárgyak lázadása

Fotók: Unsplash

Popper Gábor

Nem tudom, ki, hogy van vele, de nekem az eddigi életem során bizony igencsak meggyűlt a bajom néhány tárggyal. Mintha összeesküdtek volna ellenem. Szerettem őket, mégis ellenem fordultak. Bármit tettem, akárhányszor összefutottam velük, kitoltak velem. Kik is ők?

A telefonom fülhallgatójával – leánykori nevén fülessel – például elég feszült a viszonyom. Több is van belőle, de bátran ki merem jelenteni: színtől és márkától függetlenül mindegyik ugyanolyan rosszindulatú. Nem a nagy, fejpántos fülhallgatókra gondolok, hanem az egyszerű, mezei, hosszú zsinóron lévőkre. Valószínű, hogy a gondok eredete, a füles gonoszságán kívül, ez a hosszú zsinór. Hallgatok az ágyban egy kis bármit elalvás előtt – legtöbbször kabarét vagy számomra kedves zenét –, majd félig már alva kihúzom a fülemből a dugókat, és az egész berendezést óvatosan leteszem magam mellé az éjjeliszekrényre. Kényelmesen elnyúlok, érzem, hogy érkeznek az alvóhullámok. Ez eltart nagyjából tíz percig, aztán felpattannak szemeim. Újfent rájövök (ez hetente többször is megesik, mégis mindig az új felfedezés erejével hat), hogy nem feltétlenül kell ebéd után szunyókálni, vagy ha igen, akkor nem kellene este 6-kor még egy kávét meginni. Mindegy. Nem akarom a párom felkelteni, fogom a telefonom és nyúlok a fülesért. Azonnal ráakadok – de nem arra, amit letettem nem olyan régen, hanem mintha a Laokoón-csoport akadna a kezembe. Lehetetlennek tűnik, de több vége van, mint volt. Káromkodva felkelek, mert nem akarok lámpát gyújtani, kibotorkálok a fürdőszobába és lámpafénynél veszem szemügyre a szörnyet. Meggyőződésem, hogy önálló életet él, kiválóan és gyorsan mozog. Biztos vagyok abban, hogy amikor kivettem a fülemből, a két kis hallgatót fogva tettem le óvatosan magam mellé: és mégis, most legalább öt hurok van rajta néhány csomóval megspékelve.

Leülök a kád szélére – az álomhullámok valahol egy másik földrészen vannak már –, és elkezdem rendbe tenni ezt az egészet. Nem könnyű, pláne, hogy én világéletemben utáltam a kézműves dolgokat. Nagy nehezen kibogozom a gubancokat, de már csak kötelességtudatból; rég elment a kedvem a füles használatától. Visszamegyek az ágyba, a fülhallgatót leteszem az íróasztalra a laptop mellé, szépen kisimítva. És amikor reggel használni akarom, újra egy merő csomó és hurok, és gonoszul integet felém a két kis hangszórójával. Az már biztos, hogy csak sötétben képes a mozgásra: bármilyen helyszín jó, csak fénymentes legyen, asztal, hátizsák zsebe, nadrágzseb. Már gondoltam rá, hogy beszerzek egy éjjellátó kamerát az elméletemet bizonyítandó, de a gyakorlatban még nem jutottam el idáig.

Egy másik régi ellenfelem a klasszikus szódás szifon. Nemrég a Hortobágyon jártam, és a híres csárdában a Kilenclyukú híd mellett még ma is forgalomban van a retro szóda. Párom egyik fiának nagyon megtetszett, és kérte, hogy hadd „csapolhasson” ő. Én boldogan és kissé kárörvendően megengedtem – hiába, nemcsak a tárgyak gonoszak –, mert azonnal eszembe jutott a múlt, amikor én kétféle módon tudtam szódát engedni a pohárba. Vagy olyan óvatosan, hogy senkinek nem volt türelme kivárni, amíg megtelik a pohár, vagy határozott, férfias mozdulattal megnyomtam a szifon tetején az adagolót, mire mindenhová megfelelő mennyiségű szóda jutott, csak a pohárba nem. Most sem csalódtam, pláne, hogy ezeknek az üvegeknek a nyomója kicsit nehezen működik. Jenő is határozott mozdulattal megnyomta, odatartva a poharat, aztán a kánikula ellenére már nem is volt melege egyikünknek sem, mert a fél üveg szóda rajtunk landolt. Megnyugodtam, így negyven év távlatából: nem én voltam a kétbalkezes annak idején. A szódás szifon gonosz.

Életemet végigkísérték a kerékpárok. Ma is gyakran közlekedem vele a városban. Általában jóban voltunk-vagyunk egymással, de első „nagy” biciklim, egy fekete 28-as Csepel valamiért haragudott rám. Barátomnak ugyanolyan gépe volt, csak piros, azzal soha semmi baj nem volt. Az enyém bezzeg megátalkodottá vált már a legelső pillanatban! Azzal kezdte, hogy első utam alkalmával ledobta a láncot. Akkor még kezdő voltam, csak segítséggel tudtam visszarakni. Ilyen apró dolgokkal rendszeresen bosszantott. De igazán az alábbi eset után haragudtam meg rá.

Újpesten voltunk barátommal, nagyanyai látogatáson. Rendszeresen kikerekeztünk a XIII. kerületből Újpestre, abban az időben jóval gyérebb volt a forgalom, és remek biciklis helyek voltak arra. Tulajdonképpen nem is volt még igazán Újpest, hiszen kerületen belül maradtunk: a Thalmann utcában lakott nagyanyám és testvére, a Rákos patak partján. Elég későn indultunk haza, és nem telt el sok idő, amikor éreztem, hogy nem úgy megy alattam a bringa, ahogy kellene, az első kerék rendetlenkedik. Megálltunk a Frangepán-Váci út sarkán. Az idősebbek talán még emlékeznek: ott állt egy büfészerű valami, inkább italt lehetett kapni, állva kellett fogyasztani a kitett magas asztaloknál. Rendszerint jó sokan voltak esténként. Szóval megszakítottuk a tekerést, és felemeltem a bicaj elejét, barátom pedig teljes erejéből megpörgette az első kereket, hogy lássuk, mi a baj. Az ott iddogáló nép nagy örömére a kerék azonnal életre kelt, és leugorva az agyról elindult a sötétben. Mi rohantunk utána, mint hajdanán a karikát hajtó gyerekek, épp csak botunk nem volt. Nagy nehezen – a nézők kicsit gúnyos biztatása mellett –, utolértük a szökevényt, visszavittük és egy idősebb, ott iszogató úr segítségével visszaszereltük. Ekkor döntöttem el, hogy útjaink elválnak a bringával. Hamarosan el is adtam, és vettem egy sokkal barátságosabbat.

Van még egy tárgy, amivel harcban állunk. A szemcsepegtető. Elég sokat kell használnom. A két szürkehályog-műtétem után is, meg hát, elég sokat ülök a számítógép előtt, és a csepegtetés jót tesz a fáradt szemnek. Az az igazság, hogy a szemem a gyenge pontom azóta, hogy 10 éves koromban egy kiránduláson belecsapódott egy faág. Akkor nem volt semmi vész, de másnap délutános voltam – bizony, akkortájt még délelőtt-délután jártunk iskolába hetenként váltogatva –, és délelőtt feljött nagymamám. Összecsapta a kezét, mert a szemem olyan piros volt, mint annak a bizonyos húsvéti nyúlnak, és indultunk az SZTK-ba, ahol amúgy is dolgozott nyugdíjasként. Csak arra emlékszem, hogy a doktor néni kesztyűben valahogy kifordította szememet vagy valami hasonlót tett, már nem emlékszem igazán, de arra igen, hogy rettenetes érzés volt. Belenyomott valami kenőcsöt is, ami csípett, mintha paprikát szórtak volna bele, és leragasztotta. Hát, ezután az élmény után lettem allergiás arra, ha valaki a szemem felé közelít.

De csepegtetni muszáj. Ha nem is naponta, de gyakran. A gyerekkori élmények utóhatásaként félek a saját kezemtől: ahogy közelítek a szemem felé, reflexből el is húzom a fejem. Ennek rendszerint az a következménye, hogy az első cseppek a nyakamba érkeznek, de volt már olyan, hogy a fülembe sikerült csepegtetnem. Akkor megemberelem magam, elhatározom, hogy meg sem mozdulok. Ezt be is tartom, de akkor meg a csepegtető dönt úgy, hogy megbüntet, és az istennek sem akar kijönni egy csepp sem belőle. Egy darabig tágra nyílt szemmel bámulok a csepegtető végére, és abban a pillanatban, amikor pislogok egyet, megérkezik a várva várt csepp. Persze a lecsukott szememre pottyan, a szemhéjamon landolva indul el a maga útján, végig az arcomon. Nagyot sóhajtva tudomásul veszem, hogy megint alulmaradtam, de hősiesen újra próbálkozom, mígnem erőfeszítésemet siker koronázza és bepréselek egy csepp szert a szemembe.

Szóval, én úgy vagyok a tárgyakkal is, mint az emberekkel: van, akivel jól kijövök, de vannak szép számmal, akikkel feszült a viszonyom. És tartok tőle, hogy már az is marad.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!