Iskola a határsávban

Kőszeg (Fotó: wikipedia)

Tardos János

„A búr, a búr, a búr kalappal!…”

Tegnap este óta, mert a pesti könyvespolcról rám esve majd kiverte a szemem, sok év után megint kiolvastam egy szuszra az Iskola a határont, kábé ahogy Esterházy írhatta le egy nagy papírlapra, vagy ahogy Colalto gyűjtögette gépiesen a hiányjegyzékeket. Tulajdonképpen már az első betűtől kezdve tudtam, ott motoszkált bennem meghatározatlanul, de akkor élesedett ki kemény kontúrokkal, amikor a könyvben odáig jutottam, hogy december elején leesett az első hó.

Ez a kőszegi, osztrák határ menti intézmény nekem nagyon belülről, nagyon gyerekaggyal, nagyon is ismerős.

Ugyanis az a helyzet, hogy magam is megjártam ezt a kőszegi alsó reáliskolát, a kőkerítéssel körbevett hatalmas kastélyt, amely nekem első látásra (és másodikra, harmadikra is) félelmetes és idegen volt, olyan durva, lelketlen világ, amelynek fagyos leheletét nem enyhítették Annus megnyugtatóan egyhangú, de mindig meleg felnőttszavai, anyám simogató keze, apám felszínes figyelemről árulkodó, de azért szeretetteli dörmögése.

Nem 1923-at írtunk, hanem 1960-at, Bébével ellentétben messze nem voltam még tizenegy, hanem csak hétéves-alig-múlt, gebe, ügyetlen, mondhatni gyámoltalan elsős, hegyoldali, elkényeztetett gyerek. Nem tudom, azelőtt otthon hogyan oldottam meg a magasszárú cipőm befűzését, a cipőfűző szabályos csomóra kötését. Lehet, hogy ha nem kapkodtam, volt rá elég időm, az hétévesen már úgy-ahogy ment; lehet, hogy meglátva ügyetlen reggeli, iskolába indulás előtti próbálkozásaimat, Annus félkézzel, gyorsan segített; lehet, hogy az apám tanítgatott – bár nem, ez utóbbi nem annyira valószínű, így, hatvankét év távlatából inkább úgy gondolom, a cipője megkötésével neki is lehettek kisebb koordinációs problémái.

De akárhogy is volt, a hó, a víz, a latyak az udvaron vagy a városi, csoportos sétán napközben beleette magát a rossz minőségű, vacak, szocialista cipőfűzőmbe, megdagasztotta, összeforrasztotta a tetején azt a rossz, ügyetlen, szakszerűtlen csomót, amit persze reggel én varázsoltam nagy nehezen oda – szóval kicsomózni délután, este már teljes lehetetlenség volt.

Nem tudom, sírtam-e tehetetlenségemben, már nem emlékszem, mennyire viselt meg lelkileg a saját ügyetlenségem, hülyeségem tudata. Tény azonban, hogy valamelyik kedves, mosolygós, elnéző tanító vagy nevelő néni, a helyi általános iskola vagy a kollégium mellénk kirendelt nörsze végül nem tehetett mást, kénytelen volt ollóval elvágni a gordiuszi csomót, hogy ne kelljen átázott, csuromvizes cipőben mennem vacsorázni, fogat mosni, s aztán az ágyba így lefeküdni. És másnap kezdődött minden elölről.

Azt sem tudom már, hogy a tiszta kőszegi hegyi levegőkúrára az anyám utaltatott-e be, mert talán kórosan soványnak, tüdőbeteg-gyanúsnak gondolt, vagy esetleg a Gellérthegy utcai iskolaorvos javasolta neki az új általánosból, ahová a szüleim válása és szétköltözése után frissen átkerültem a sashegyi Arany Jánosból. Még az is lehet, hogy egyszerűen így akartak engem megkímélni a költözködés jelentette sokktól, vagyis inkább magukat megkímélni attól, hogy a lábuk alatt legyek, miközben csomagolni kell, Annust elbocsátani, veszekedni azon, hogy kié a Pallas Nagy Lexikona, és hogy hová kerüljenek végül a Központi Pártellátóból származó ócska bútorok, a kovácsoltvas falikarok és a hozzájuk tartozó nagy, ronda, gyertyaégős csillár.

Akárhogy is volt, a Pestről utazó csoport a kelenföldi pályaudvaron gyülekezett, oda vittek ki engem is villamossal. A pakkomra már nem emlékszem, de tudom, hogy adtak velem előre megcímzett postai levelezőlapokat, ezeken kellett rendszeresen jelentenem haza, hogy jól vagyok, és ideadták az előírásos húsz forint zsebpénzt is, cukorkára, ólomkatonára, pót-postai levelezőlapokra és minden egyéb előre nem látható váratlan kiadásra, ami a két vagy három hét alatt törvényszerűen fel fog merülni.

Azt is tudom, mert fennmaradt valahol, valamilyen padláson bujkáló dobozban, hogy a hazaküldött, elég sablonos hangú, nyilván a tanító nénik által diktált gyerekes üzenetek mellett írtam a friss, gellérthegyi osztálytársaimnak is, hogy jól vagyok, sőt ők kollektíve válaszoltak is; úgy látszik ilyen világ volt akkor, és ez a sárgásbarna vacak minőségű kartonlapocska is fennakadt valahol és valahogy az idő kiszámíthatatlan, szabálytalan lefolyórácsán.

Emlékszem még arra is, hogy a behavazott, alpokaljai, hatalmas kastélykertben szelíd őzikék sétáltak, nyilván nem lehetett megsimogatni őket, de nézni igen, és ha az ember nem ment túlságosan közel hozzájuk, el sem szaladtak, hanem egykedvűen túrták tovább a földet zuzmót, hó alatti füveket keresve.

Mindez teljesen új volt nekem, mint ahogy a szüleimtől ilyen óriási távolságban, vadidegen gyerekek között eltöltött idő is, amikor mindenben magamra voltam utalva; legfeljebb a rengeteg gyerektől állandóan elfoglalt felnőttek rám jutó, elenyésző mértékű figyelmére, segítségére számíthattam, azt zsarolhattam ki időnként valahogy.

Ami viszont tény, és nyilván számomra a legmeghatározóbb volt ebben a két vagy három hétnyi mesebeli, behavazott, alpokaljai világban, az az, hogy minden áldott délután vagy este reménytelen küzdelmet kellett folytatnom az átnedvesedett, megdagadt, megbokrosodott, szabálytalan göbbel a magasszárú cipőmön, és mindig az lett a vége, hogy jött az olló, és másnapra menetrend szerint új cipőfűzőt kellett nekem kiutalni.

Erre ment rá a húsz forint, sőt, nem is lett elég, táviratilag további pénzeket kellett otthonról szégyenszemre igényelni. El voltam keseredve, égett a pofám, hogy ennyi baj van velem – most jövök csak rá, hogy tulajdonképpen ezen ment félre az egész életem.

Ha akkor én is téli fagylaltra, minyonra és lendkerekes kisautóra költhettem volna azt az eredeti húsz forintot, vagy elvált szüleimnek vehettem volna rajta kézzel festett, csicsás Kőszegi Emlék feliratú emléktárgyakat, a kastély kertjében bóklászó szelíd őzikét ábrázoló képeslapot, nyilván világhírű atomtudós, Mercédesz kupéban száguldozó bankár vagy snájdig adóhivatalnok válhatott volna belőlem – nem pedig, mint így, léha, láncdohányos, örökké pénzzavarban lévő, elhasznált alanyi újságíró.

Kőszeg télen

Azután nem sokkal később, de már itthon, az Attila úton, mégis megtanultam kényszerűségből, nem nagyon lelkesen, mondhatni a saját káromon, hogy hogyan kössem úgy dupla csomóra a cipőfűzőmet, hogy ne essen azonnal, perceken belül szét, de azért este nagy nehezen ki lehessen bogozni. Persze néha még ma is megmakacsolja magát a csomó, de igyekszem nem rögtön dühösen ráncigálni, próbálok mély levegőt venni, türelmesen lazítgatni, nem ég a ház. Vagyis nem mindig ég.

Ami – most már a könyvből idézve – az ereklyét illeti, arról aztán én is megsejtettem relatíve hamar, hogy mit jelent. Tény azonban, hogy az erkély-ügy eleinte sokkal világosabbnak, egyértelműbbnek látszott. Csak később bizonytalanodtam el, hogy valójában hol végződik az erkély, és mettől kezdve terasz.

Néha még ma is keverem, eltévesztem olykor, rosszkor, rossz helyen mondom. De már rég nem megyek utána, nem javítom magam, csak olyankor elhallgatok hirtelen. Mindegy is. Aki érti, érti, aki nem, nem.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!