Tardos János

Ezerkilencszázötvenhét meglehetősen vacakul indult. Nem elég, hogy az apámat elvitték a gonosz ávósok a börtönbe, amit többé-kevésbé személyes sértésként és engem ért nagy igazságtalanságként éltem át, anyám is súlyosan megbetegedett. Ugyan eleinte még rengeteget szaladgált mindenfelé a városban, főleg kérdezősködni meg tapogatózni, hogy hogyan lehetne beszélőhöz jutni, csomagot beadni, meg az apámat esetleg kiszabadítani, de közben lassan elnehezült, a teste egyre formátlanabb lett, és a végén kórházba került.

Engem, mint értelmes és felvilágosult három és fél éves nagyfiút, a részletekről csak hellyel-közzel tájékoztattak, más szóval alighanem eleinte összevissza hazudoztak, hogy nem kell aggódni, hamarosan majd minden jobbra fordul, de az igazság az, hogy belül nagyon is éreztem valami nagy tragédia eljövetelének előszelét, csak éppen azt nem tudtam, mi lehet az.

Így teltek el, eléggé hisztérikus hangulatban az év első hónapjai. A lakásban esténként jöttek-mentek az ismeretlen felnőttek, nappal meg többnyire kettesben ütöttük el valahogy az időt Annussal, aki unokatesóktól örökölt bentlakó cseléd és dadus volt egyszemélyben. Esetleg átjöttek a nagyanyámék, akiket ugyan ismertem, de furcsa szaguk volt, és semmilyen téren nem helyettesíthették azt a szülői gondoskodást és odafigyelést, amit, ha máskor talán nem is, de a hétvégéken és esténként korábban hiánytalanul megkaptam.

Aztán tényleg beütött a krach. Anyámat végül csak kiengedték a kórházból, hazahozta a taxi, de sajnos nem egyedül. Hozott egy ronda, rikácsoló kis fehérnemű-csomagot is magával, és attól kezdve elég siralmassá vált az élet.

Addig ugye, ahogyan azt kell, minden körülöttem forgott. Voltak ugyan nagy, országos felnőtt-ügyek, ami miatt időről-időre, de mindig csak átmenetileg elterelődött rólam egy kicsit a szüleim figyelme, de ilyenkor Annus véletlenül leforrázta valamimet vagy szamárköhögésben megbetegedtem, esetleg valamilyen ház körüli kalandba belefeledkezve elestem, bevertem a térdem vagy valamilyen más módon ért szörnyű baleset, és mindig gyorsan visszakerültem a figyelem központjába.

Hát, 1957 márciusában mindezek a relatíve paradicsomi állapotok véglegesen megszűntek, és beköszöntött az igazi nagy katasztrófa. Az hagyján, hogy az apám valami távoli, jéghideg börtönben senyvedett, hogy anyám elveszítette a munkáját, hogy egyik napról a másikra ott álltunk egy fillér nélkül, és mindenre Annustól kellett kölcsönkérni – ezek a dolgok, mindennapi nehézségek, kivéve talán a börtönt, engem valójában kevéssé izgattak. Hanem az már jóval közelebbről és nagyon is húsba vágóan érintett, hogy hirtelen házon belüli konkurenciám támadt, és nemhogy csak megoszlott volna a rám jutó figyelem, hanem az szinte teljesen meg is szűnt, és egyik napról a másikra elkezdett minden a hirtelen valahonnan a családba csöppent új szörnyűség, Tibi, az öcsém körül forogni.

Hogy miért üvölt egész nap, hogy nem fáj-e a hasa, hogy ha csak egy napsugár is esik az erkélyre, rögtön rohantak a kiságyát legalább egy pár percre kitenni a levegőre. Még valami ormótlan, unokatesóktól vagy kiktől levetett hatalmas gyerekkocsi is került, akkora volt, mint egy tank, és az anyám elkezdett engem semmibe sem venni, átnézni rajtam, és azt a vacakot tologatni le meg föl a Kálló esperes utcában.

A konyhában is, nemhogy az én reggelimmel meg változatos nappali étrendem összeállításával és elkészítésével foglalatoskodtak volna, mint addig rendesen, hanem büdös pelenkákat kezdtek egy hatalmas cinlábosban főzni, kis cumisüvegeket melegítettek, svájci vöröskeresztes gyermektápszeres csomagokat rakosgattak ide meg oda. Ha a kedves, gömbölyded, mosolygós, szemüveges gyerekorvos bácsi jött, engem most már pillantásra sem méltatott, hanem hogy a kis Tibinek nem fáj-e a hasa, meg eszik-e eleget, sőt, még egy vacak hálós mérleget is beszereztek, és azon méregették azt az undok, nyivákoló csomagot.

Talán csak az a napi pár perc, fél óra volt a miénk, amit Annussal naponta a boltba menéssel kettesben eltölthettünk, vagy ha az időnkénti nagy felfordulásban valamiért egy vagy két órára a nagyanyámra bíztak, és ő ájtatos hangon mesélt valamiről, esetleg elcipelt busszal valahová a városba – ezek a rövid kis intermezzók enyhítették valamelyest a sértett magányomat. De az anyám számára, ezt elég hamar meg kellett értenem, szinte teljesen megszűntem létezni, még csak a látszat kedvért sem igen figyelt rám, és úgy éreztem, én akár meg is halhatok, szerintem észre sem vették volna a hiányomat.

Később elterjedt mint anekdota, hogy én mennyire vártam haza az apámat, hogy naponta kimentem a kertkapuhoz és ott az öreg házi puli társaságában képes voltam órákig ácsorogni, lesni a ritkán arra tévedő taxikat. Hát ez igaz lehet, de az volt bizonyára emögött is, hogy jöjjön végre haza valaki, aki, mint régen, megint csak velem foglalkozik majd, és álljon végre helyre a korábbi normális családi állapot, mert ez, ami most van, hát nem túlzok, ha azt állítom, hogy maga a földi pokol.

A börtönt aránylag jól, férfiasan viseltem, de az a több mint egy év, amíg átnéztek rajtam, semmibe vettek, a magány sötét vermébe taszítottak, nagyon is megviselt, nyilvánvaló, hogy egy életre nyomot hagyott rajtam.

Az apámat végül 1958 késő tavaszán kiengedték, és persze eleinte nem volt valami jó bőrben, sápadt volt, szürke, de a régi kapcsolatunk gyorsan helyreállt. Az anyám foglalkozzon csak azzal a bőgőmasinával, mi, férfiak, amikor ráértünk, időnként félrevonultunk, és megint komoly témákról beszélgettünk.

A dolog szinte egyetlen hátulütője csak az volt, hogy engem valamilyen félreértés folytán egyszer csak beírattak a Németvölgyi úti óvodába, ami önmagában még nem is volt annyira borzalmas, bár elég furcsa gyerekek közé kerültem, de mégis, ott volt a kertben egy elég nagy favillamos, és az óvónők is nagyjából eleget foglakoztak velem – csak akkor fordult a dolog tragédiába, ha az apám motorral jött értem. Ilyenkor nem is tudom, honnan kellett engem előbányászni, elbújtam, és sehogy sem akartam hazamenni. Nem mintha otthon olyan szörnyű rossz dolgom lett volna, ez nem igaz. Hanem a motortól baromira féltem, előre sírtam, hogy mi lesz, ha a kanyarban bedőlünk, nem is beszélve a rettentő meredek Kálló esperes utcáról, amihez képest belezuhanni egy szakadékba maga a kéjmámor.

Ilyenkor ordítottam, toporzékoltam, vagyis hát, decensen sírdogáltam egy kicsit, de végül rendkívül bátran hagytam magam feltolni a benzintank mögé, hogy apám a két karjával közrefoghasson – és persze rettegtem hazáig.

Ennek valahogy véget kellett vetni, ez nem mehetett így a végtelenségig. Egy szép napon azután, amikor minden könyörgésem ellenére mégiscsak bedőltünk a kanyarokban, és az apám gázt adott a 125 köbcentiméteres Csepel motorkerékpár kormánybovdenjével az utca tetején, az aszfaltból kiszakított hatalmas lyuk peremén, ahol kicsit több mint másfél évvel korábban egy orosz tank felrobbant – na, akkor nem volt mit tenni, ijedtemben bekakáltam. Úgy kellett aztán otthon lavórban, langyos vízben kimosni, és azt hiszem, az ölemben szorongatott kismackót nem is igazán lehetett megmenteni. A kicsit lazán, cérnán lógó gombszemével talán még ma is némileg neheztelve néz rám a múlt feneketlenül mély verméből.

Persze, voltak azért szebb, boldogabb napok is. Például, amikor a nagy örömhírre, hogy az apámat végre kiengedték, a tizennégy vagy tizenöt éves, gimnazista nővérem, Annie is hazalátogatott Bécsből, ahová az anyja, apám első felesége, Berthe elővigyázatosságból kimenekítette, rögtön 1957 elején – hát ők, ugye, osztrák állampolgárok voltak, lévén Berthe eredetileg bécsi kommunista öregasszony, lehetett tán ötvenéves akkoriban.

Erről nagy, családi fotósorozat is készült. Az egyik klisén öten kézenfogva megyegetünk a Kálló esperes utcában, az anyám bagózik, az apám rövidnadrágban, napszemüveggel, Annie valami elegáns csíkos kötényruhában táncikál, én meg boldogan sütkérezem a rám is eső figyelemben – és persze, sajnos, ott van a haszontalan, tudatlan, bőgőmasina öcsém is, mint újabban mindig, ezt egyszerűen képtelenség lerázni.

A tavaszi, nyár eleji fotózkodás után felkerekedett a család, és életünkben először nyaralni mentünk a Balatonra, egy kölcsönkapott boglárlellei villába. Ott mindenféle dolgok történtek, például Annie-val kettesben labdáztunk a sekély vízben, és egyszer el is estem, körülnéztem a víz alatt. Baromi érdekes volt, talán kis halak is úszkáltak ott, de hínár, az biztosan volt, egészen elcsodálkoztam, belefeledkeztem. Olyannyira, hogy nem is igen gondoltam felállni, csak hosszan nézelődtem. Végül Annie riadtan nyalábolt fel a vízből, igencsak megijedt, hogy megfulladok – és persze, az ijedtsége aztán lassan átterjedt rám is. De végül megfogadtatta velem, hogy erről egy szót se senkinek, amit máig be is tartottam.

Voltak botrányos jelenetek is, elsősorban ebéd közben. Az első alkalommal ugyanis mind az öten egyszerre mentünk egy kis helyi kifőzdébe. A részletek már nem eléggé világosak, de tény, hogy valami gikszer lehetett a málnaszörppel, Tibi talán le akarta nyúlni az enyémet, már nem tudom, de a vége az lett, hogy attól kezdve tilos volt egyszerre mennünk, muszáj volt két turnusban ebédelnünk, Tibi az anyámmal, mi, felnőttek pedig hármasban utánuk.

A csodálatos nyaralás végeztével azután ez a felosztás valahogy megcsontosodott, lassan kezdett tartósabb formát ölteni, és végül, talán egy vagy két évvel később, nagyjából hatéves koromra véglegessé is vált.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!