Tardos János
Mai elbeszélésünk tárgyai a javak, ezek illékonysága, efemer mivolta, hogy ne mondjam: léhasága, csapodárja.
Mások javairól és tárgyairól itt csak legfeljebb futólag szándékozom említést tenni, részben mert azokat olyan jól nem ismerem, illetve csak olyan esetben és mértékben, amennyiben és amikor ezek a bizonyos más tulajdonát képező tárgyak (mástárgyak) úgy vettek részt a világegyetem örök körforgásában, hogy létezésük egyik vagy másik pillanatában énnálam is megfordultak – azután huss!, elszeleltek boldogabb égtájak, gondoskodóbb gazdák, drágább bútorfények felé.
De én piciny porszem vagyok csak a tárgyak és javak hatalmas és örök körforgásának, költőibben: karusszeljének eldugott szegletén. Gondoljunk csak bele egy pillanatra az elkártyázott vagy lóversenyen nyert ezer holdakra, kastélyra melléképületekkel, cselédekre, lovakra, sok tízezer pud betakarítandó aranybúzára! Vagy ha magunkhoz közelebb araszolunk az időben: gondoljunk a Gestapo által lefoglalt hatalmas csepeli ipartelepekre, hadiüzemekre, repülőgép- és teherautógyárra!
Vagy gondoljunk bármire, bökjünk rá találomra egy tárgyra! Ha lehet, azért legyen minimum harminc- vagy negyvenéves, de még jobb, ha idősebb, ha átélt már néhány világégést, rendszerváltást, emigrációs hullámot vagy népirtást.
A tárgyak és javak egyik jellemző vonása ugyanis, hogy gyakorta túlélik első, eredeti tulajdonosukat, esetleg a másodikat, harmadikat is. Mint ahogyan azt szinte bármelyik Wartburg személyautó tette a szocializmus nehezen feledhető, hosszadalmas évtizedeiben.
A történelem kegyetlen szeszélye épp olyan könnyen elszakíthat minket szeretett tárgyainktól, mint a halál; de azzal ellentétben egyes esetekben nem feledkezik meg a többé-kevésbé nagylelkű kompenzációról sem.
Mikor öntudatra ébredtem, és ez nem tegnap volt, szemem elé tárult egy aránylag kényelmes, szolid polgári ízléssel berendezett villalakás, fent kicsiny virágos- és veteményeskert, alant a város felé hatalmas, bár a gyerekzsivaj elől szigorúan elzárt gyümölcsöskert. Még följebb, a Hegyalja út felső kanyarja felé óriási játszórét, legalábbis gyermekszemmel hatalmas. Van még: pince (ahová az ember állal előre leesik, örök jel aztán az arcon), garázs (ahol az ember apja a 125 köbcentis Csepelt tartja), padlás (ami poros, mosottruha-szagú), az alagsorban házmesterlakás. Nálunk a bejárattól balra konyha, spájz, jobbra cselédszoba, benne Annus; az előszobán túl hall, abból balra fürdőszoba, szemben két nagy szoba nyílik. A szobákon túl egy negyedkörnyi nagy terasz, a gyümölcsösre és a városra néz. A két szoba közül a baloldali a dolgozó, a másik a szülői háló. Én a hallban alszom, de napközben sűrűn váltogatom a bázisomat. Ha szép idő van, a réten harcolok az indiánokkal vagy Annus száz szoknyájába kapaszkodva követem őt a hentesig. Ha eső esik, valamelyik untig csócsált Nemtudomka-kötetet lapozgatom, esetleg az új, ezüst színű farepülőmmel játszom.
A dolgozóban jó. Tavasz van, Annus takarít, a teraszra nyíló dupla ajtó nyitva, lágy szellő lengedez. Apám íróasztalánál ülök, mert ő éppen távol van. Vagy a Vörös Kábel üzemi lapnál, vagy az OFFI fordítóirodában. Nemrég engedték ki a börtönből, még nagyban keresi a helyét. 1958 májusa lehet. Nem… akkor még munkanélküli, feketén, más neve alatt fordít francia kommunista szerzőket. Talán haverokkal van, talán jelentkeznie kellett a kerületi kapitányságon. Én a márványutánzat asztali lámpa kapcsolójával babrálok. Elég csicsás egy darab. Nyilván többször figyelmeztettek, hogy ez tilos, de most mégis erősebb a kíváncsiságom. A makk alakú bakelitkapcsoló szétcsavarozható, bár némi ügyesség azért kell hozzá. De négy és fél évesen nekem az már van. Sikerült!
Ahogy feltárulnak a drótok, ügyetlenül odanyúlok, két ujjam közé csippentem őket. A szárnyasajtón túli langyos tájkép beremeg, kis csattanás, egy pillanatra elájulok. Nem történt nagy dolog, kicsit megcsapott a 220 Volt, Annus gyors volt, leszedte rólam a lámpát, a drótokat. A doktorbácsi is jött hamar. Kis égési seb lett a kezemen, ahol a hüvelykujjam a mutatóhoz ért, eltűntek a recék, halálig megmaradó kis, sima felületű heg képződött.
Ennyit a műmárvány asztali lámpáról. Hanem hogy honnan volt nekünk budai villánk? Milliomosok voltak a szüleim? Dehogyis, örökös bohém cifra nyomorúságban, napról napra, előlegek és kölcsönök között lavírozva éltünk. Vagy gróf lennék, mint Esterházy? Nyilván nem, hiszen nem vagyunk kitelepítve, épp ellenkezőleg. És honnan lett nekünk ez a csiricsáré vörös bársonnyal bevont luxusfotelünk, amely annyira elüt, kirí minden más berendezési tárgyunk közül, mint pávatollas kalapú kokott a hollókői szagosmise feketekendős tót parasztasszonyai közül?
A vörös fotelt Tolbuhin marsall hagyta nálunk. A történet hosszú és nem túl izgalmas. Amikor Kunszentmiklós felszabadult, vagy nem tudom, hogy mondják manapság, átment rajta a front, anyámék már Pesten igyekeztek valahogy túlélni, és a református gimnázium tanári lakása üresen állt. Tolbuhin szállásmesterei vagy géhásai oda szállásolták el a marsallt vagy tábornokot, ellenben a kissé elhasznált, szegényesnek ítélt bútorzatot gyorsan lecserélték: hoztak hatalmas rézágyat (ezt talán aranynak gondolták?) és egy nagy vörös bársony fotelt; ki tudja, honnan zabrált, talán elhagyott zsidó vagy éppen keresztény javakat. Mikor a sikeresen túlélt felszabadulás után a nagyszüleim visszatértek, megszabadultak a rézágytól, de a szép vörös bársony foteltől nem.
Valami hasonló dolog játszódott le az apai ági nagyszüleim házában is, a jóval keletebbre fekvő Berettyóújfalun. Tolbuhin odaérkezésekor ez a ház is üresen állt, ezt is lefoglalták ideiglenesen a marsallnak, ezt is berendezték valahogy, a részletek mára már homályba vesztek. Csak annyit tudok, hogy amikor a nagyapám és a nagybátyám 1945 májusában részben gyalog hazatértek a deportálásból, egyrészt a szomszédoktól, másrészt a távolabb lakó ismerősöktől a berendezési tárgyak egy részét vissza lehetett kapni, rosszabb esetben vissza lehetett vásárolni. Más kérdés, hogy a kertben elásott ezüst eszcájg soha nem lett meg. De ez korántsem volt olyan nagy veszteség, mint az, hogy nem jött haza Auschwitzból a nagyanyám.
A vörös fotel tehát családi örökség volt, még ha Tolbuhin vagy a fotel eredeti (?) tulajdonosa nem is volt egyenesági felmenőm. A sashegyi villa – és későbbi Attila úti lakásunk – egyéb szedett-vedett berendezési tárgyai a Magyar Dolgozók Pártja központi ellátó raktárából kerültek ki, lévén, hogy a szüleim egy kicsiny albérletből költöztek az előző tulajdonosa által elhagyott, kétfelé leválasztott villa nekünk kiutalt egyik felébe. A villa másik fele Erdei Ferenc agrárminiszter parasztíró öccséé és családjáé lett, akik Makóról költöztek a fővárosba.
Tekintve, hogy nagyjából egy-másfél éves koromtól hosszasan, kábé öt éven át, míg a szüleim el nem váltak, ezen a gyönyörű helyen laktunk, egész felnőtt koromban érdekelt, kié lehetett eredetileg ez a villa. Mi lett az előző tulajdonos sorsa, kitelepítették-e, meggyilkolták-e, netán disszidált? – de végül ezt a mai napig sem sikerült kiderítenem.
Rebesgették, hogy a háború előtt egy zsidó operaénekesé lehetett. Ő bizonyára sokáig vigyázott rá, óvta, dédelgette – de úgy érzem, mi kissé felelőtlenül használtuk, és végülis elherdáltuk, két elég vacak lakásra cseréltük.
Mit mondjak a kisebb, jelentéktelenebb tárgyainkról? Volt, amelyik sokáig mellettünk maradt, és mint a vörös fotelt vagy a ronda kovácsoltvas csillárt, még sokáig cipeltük magunkkal. Ma már nincs meg semmi, talán egy-egy régi fotón valamelyik bútor, írógép, egy szovjet lemezjátszó sarka.
Nemigen fáj a szívem a régi, félig elfelejtett tárgyakért. A gyerekkoromban játék közben letörött lábú kis kínai porcelánlovakért, a felnőttként, egy meggondolatlan mozdulattal földre sodort, egyébként akkor picit megsiratott vastag falú kis üveg virágvázáért. De van egy szecessziós, karcsú, metszett üveg boroskancsó, amelyet az anyám az anyjától örökölt, majd továbbadott az unokatestvéremnek. Bort már egy ideje alig iszom, de ezért az egyetlen szépséges századelős családi, vagy csak egy átmeneti időre hozzánk sodródott tárgyért néha még ma is megdobban a szívem.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!