Adamik Zsolt
A baglyok nem azok, aminek látszanak
Hol volt még a Radírfej, vagy a Mulholland Drive, mikor (gyerekszoba nem lévén) a közös hálóban édesanyánk felszólított, hogy, bár ők megtekintik, mi NE nézzük a Twin Peakst, hanem forduljunk a fal felé, és aludjunk! Helyre-befutóra meg lehet tippelni az eredményt, s bár a már elsőképp gyilkosnak kinevezett Bob a kontextusból kiragadva, minden jószándékunk mellett is inkább hasonlít egy jugoszláv tévészerelőre, mint holmi rémálomra, a paplan alól való kipislogás okozta generációs törésünk az első megjelenésekor megtörtént. És pont.
Kevés olyan megszállott és önazonos művész létezik, mint David Lynch. Mindig 20-ra húz lapot, s bár egyszer-egyszer veszít, azért az ingujjában mindig ott figyel a nyerő egyes – amely lap tudvalevőleg nem is létezik, annál az asztalnál azonban, ahol Lynch játssza a BlackJacket, valahogy mindig elfogadják.
David Lynch 1946. január 20-án született a Montana állambeli Missoulában. Nosza, ragadjunk Google-t, lessük meg, hogy fest ma a város: ködös hegyek közé ejtett, majd ottfelejtett, lapos házak, kicentizett utcák és lusta patakok, csendesen harsány magány, vakon bámuló szarvasfejek valami falon… mondja valaki, hogy ez nem predesztináció a javából! Azonban a neves tévésorozatig a kis Lynchnek még hosszú utat kell bejárnia. A középsuli után Bostonban tanul fine artsot, a filmkészítésbe itt kóstol bele: 8 mm-est nyüstöl, színeket kavar feketébe. Majd számos próbálkozás után megszületik az 1977-es Radírfej, ami maga a tömény lynchség. Történetet csak jelképek szintjén várjunk, zsánert meg pláne – pont annyira horror a Radírfej, mint az a rémálom, amit egy túlpacalozott vacsora után mi magunk izzadunk ki magunkból. Vagy hát, annál nyilván több, hiszen a rendező saját bevallása szerint a film felesége terhessége és az apává válás feletti szorongásból született meg.
A darab mindenesetre kedvező fogadtatásra talál, Mel Brooks producer például egész biztosan többet látott a 31 éves srácban annál, mint hogy valaki hagymázos, színehagyta furcsaságokat vet fénnyel celluloidra. Brookstól érkezik az első nagy felkérés: Lynch lenne-e olyan jó megrendezni az Elefántember című nagyvásznast, mely a torzult testű John Merrick életét hivatott elmesélni, Anthony Hopkins főszereplésével? Kedvezőbb bemutatkozást a nagyközönség előtt Lynch nem is kívánhatna magának. Az eredmény: 8 Oscar-jelölés, és egy csomó egyéb díj.
David Lynch ezzel belépőjegyet váltott Hollywoodba
Amiről persze kiderül, hogy bóvlisan csillogó, talmi aranytikett. George Lucas környékezi meg elsőnek, s a kérdés azóta adott: vajon mennyivel lennének durvábbak az ewokok a Jedi Visszatérben, ha Lynch kerül a rendezői székbe? Nem ő került. Ehelyett vállalta, hogy elkészíti a Frank Herbert-féle Dűnét. Aki látta, tudja, hogy Lynch derekasan próbálkozik, ám a bevételért mindenre képes stúdiórendszer ellen, tojáshéjjal a fenekén nem tehet semmit. Filmjét szétcincálják, s a szerzőiséget nyomokban tartalmazó Dűne óriási bukta lesz.
Mondhatnánk, hogy hálistennek. Lynchet nem nyeli el az álomgyár, és a lehetőségektől sem maródik el: a Kék Bársony már majdnem ér egy rendezői Oscart, a Veszett a Világ pedig elnyeri a Cannes-i fesztivál fődíját, az Arany Pálmát. Lynch szépen lassan kipárnázza a helyét a filmes világon belül – ő az, aki ugyan fura filmeket készít, de ezek valahogy mindig megtalálják a maguk nem kevésbé fura közönségét.
És akkor jön a Twin Peaks
Ne feledjük, a sorozatkészítés és a tévé akkor nem ugyanazt jelentette, mint manapság. Kellőképp őrültnek kellett lenni ahhoz, hogy ekkora sikerekkel a zsebben valaki a gyöngyvászon felől a képláda irányába mozduljon – de hát, mint azt már kifejtettük, Lynch kellőképp őrült. A Mark Frost-tal közösen jegyzett, masszív sorozattrip első epizódja 1990. április 8-án került adásba az ABC csatornán. A siker megfoghatatlanul óriási: maga a csatorna sem érti, hogy lehet ennyi hülyeségre vevő a tejhez és kakaóhoz szoktatott közönség.
Diane, 11:30, február 24. Most érek be Twin Peaksbe. A városka 5 mérföldre van a kanadai határtól délnyugatra. Soha életemben nem láttam még ennyi fehér fát.
Mi sem, sőt, sose láttunk még ennyi, a központi psziché alól kiemelt, mákonyos szorongást, és ennyi egymásra lapátolt, mégis működőképes zsánert egyhelyütt. A Twin Peaks olyan, alapvetően bukásra ítélt széria, ami érthetetlen módon nagyon is működik. Sima kriminek indul, meztelen női testet találnak nejlonba tekerve egy álmos kisváros patakjának partján, az ügybe bekapcsolódik az FBI, majd hirtelen szerelmes telenovállává válik az egész; aztán megjelenik egy törpe, aki nem elég, hogy hátrafele sétál, de a mondandóját is ehhez igazítja. Egy férfi a mosolygós zsákban. A baglyok nem azok, amiknek látszanak. Prostitúció, vérfertőzés, pite és kávé. Döbbenet. Ilyet tévé addig még nem látott. És nem is igen fog. 25 évig tuti nem.
Lynch (és Frost) – így utólag összegezve – soha nem a megoldást keresték. Újranézve a két (plusz egy) évados sorozatot, elmondhatjuk: minden megoldás csak hátráltatja a szórakozásunkat. Amikor kiderül, ki ölte meg Laura Palmert, inkább egy jó erős „meh” vesz erőt az emberen, mint a megkönnyebülés… mert, végül is, ki a fenét érdekel egy egyszerű válasz, amikor maguk a kérdések sokkal, de sokkal érdekesebbek annál? Nem véletlen, hogy a csatorna nyomására kisajtolt második évad nagy leleplezése után sorra pártolnak el a rajongók, a nézettség lejtmenetbe kapcsol. Hiszen kit érdekel egy már kirakott puzzle? Mitől lenne érdekes egy olyan vicc, aminek tudjuk a poénját? Lynch ki is szeret kissé a saját gyerekéből, rendezni/írni alig-alig tér vissza, s a valóban durva sorozatfinálén kívül (amely 25 évre(!) hagyja ott szájat tátani a maradék nézőket) még egy nagyfilmet szentel Tűz, jöjj velem címmel a szériának. A film bukta, a képzeletbeli kisváros jégbe/fehérzajba fagy, kiolvasztásra akkoriban semmi remény.
Mulholland Drive
A Tűz, jöjj velem anyagilag sem hozta a vártat, Lynch így kicsit háttérbe szorul – bezárulnak előtte pár évre a bukszák, s csak az olyan sikerek után nyílnak meg újra, mint a Lost Highway, majd a minden korábbitól messze elütő The Straight Story, ami egy öregember és egy kerti traktor különös, de szép barátságáról mesél, úgy millió mérföldön keresztül alakul, útban az öregember testvére felé. Majdnem szimpla road movie, de hát Lynchről van szó, szóval mégsem teljesen az.
Majd ismét a tévé következik, vagy inkább következne – a 2001-es Mulholland Drive ugyanis szintén sorozatnak indult, ám végül mozifilm lett belőle. És micsoda mozifilm! Ez lett Lynch harmadik Oscar-jelölése, totál megérdemelten: válaszok sehol, kérdés akad rengeteg. Na, meg a nagy, közös félszládából szalasztott kótyagos búbogáncsok és rémpászmák, a film közepén egy olyan jelenettel, amire nem lehet semmi okosat mondani. Pedig csak egy dalról van szó. Egyetlen dalról.
2006-ban a mester még elkészíti az Inland Empire-t, s persze (mint minden jóravaló vizuális művész) folyamatosan alkot: rövidfilmekkel cincálja az idegeket – Darkened Room (2002), Ballerina (2006), Boat (2007), Bug Crawls (2007) Scissors (2017) – , agymázat fest, pszichét pakol pszichére. Nem véletlenül beszélünk mellé, mert már nagyon szeretnénk eljutni 2017-ig, amikor is mindenki hatalmas meglepetésére Lynch beteljesíti Laura Palmer utolsó jóslatát, és 25 évvel a záróepizód után valóban újra elmerülhetünk Twin Peaksben. Illetve, egy frászt: Lynch magasról tesz a nézői elvárásokra. Cooper ügynök vagy 20 részig sehol, helyette egy buddhista és egy gonosz alteregó szántja be a képzeletünket.
Rántsunk leplet: a tévével semmi jobb nem történhetett volna, és megkockáztatjuk, azóta nem is nagyon történt. A harmadik évad kitágítja a határokat, kérdéssel zár le egy hosszú és kusza körmondatot, amiben benne van minden, amire nem is gondolnánk – mert ilyesmire nem nagyon mer az ember még gondolni se. A széria közepén ráadásul Lynch olyat lép, amit addig a tévében lépni senki sem mert. Mert mi az, hogy közel 10 percen keresztül egy atomrobbanás közepét kell bámulnunk, hallgatva a tompa késsel reszelt rádiózajt? Hol van itt a reklámidő? Abba pedig bele sem merünk gondolni, hogy Lynchnek milyen gyerekkori alapélménye lehet vájárokba oltott hajléktalanokkal, akik tűzért kutatnak az agyban… tény ami tény, ismét elmerülni az érthetetlenben több volt, mint felüdülés.
És megint itt egy sikollyal záruló sorozatfinálé.
Bámulatos. Köszönjük, Mr. Lynch!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!